Nagyon eltérő helyzetben vannak az európai kisebbségek

Miért nem sikerült az európai régiók ügyében még 4 tagállamban megszerezni a szükséges aláírás-mennyiséget?

Katalónia függetlenségét követelő tüntetők Barcelonában, 2018. Nem rúgnak labdába Fotó: Enric Fontcuberta Forrás: MTI/EPA–Enric Fontcuberta

Miért nem sikerült az európai régiók ügyében még négy európai tagállamban megszerezni a szükséges aláírás-mennyiséget? A kezdeményező Székelyföld, azaz Románia, valamint Magyarország és Szlovákia esetében túlteljesült a várt aláírók száma, ám több más uniós országban kiábrándító eredmény született: a megkövetelt aláírások csak néhány százalékon állnak, pedig nem kellene oly nagy mennyiség belőlük. Ennyire hidegen hagyja az ott élő kisebbségeket az a tény, hogy akár ők is kérhetnének EU-forrást a közösségük fejlesztéséhez? Valószínűleg nem erről van szó. Az európai autonómiák nagyon eltérnek egymástól, vannak olyan országok, amelyek csak személyes, nyelvi, kulturális önrendelkezést biztosítanak a kisebbségeknek, vagy épp semmilyet sem, míg máshol a minoritások adminisztratív, sőt törvényhozási jogrenddel is rendelkeznek.

Kezdjük a legfejlettebbel, a törvényhozási hatáskörrel! Három éve a világpolitika figyelmébe került a spanyol tartomány, Katalónia kérdése, amely önálló államot akart létrehozni, és kihirdetni elszakadását. A 7,5 millió lakosú, gazdaságilag fejlett térség 1979-től élvez magas fokú autonómiát, saját maga rendelkezik az oktatás, a belbiztonság, az egészségügy és sok más egyéb kérdésében is. Ám a katalánoknak ez nem volt elég, 2015 után rátettek egy lapáttal, Katalónia történelmi hagyományaira építve független országot akartak. A központi spanyol állam ugyanis húsz százalékot von el a katalán össztermékből, és jóval kevesebbet juttat vissza – ez volt a fő érv. A Barcelonában hatalomra került baloldali szeparatisták három éve elérkezettnek látták az időt arra, hogy népszavazáson döntsenek a függetlenségről.

Madrid viszont mindent megtett azért, hogy ezt megakadályozza, a függetlenségpárti politikai vezetőket őrizetbe vette vagy emigrációba kényszerítette, ahol tudta, ott – akár rendőri erőszakkal – akadályozta a népszavazást, amelynek eredményét nem ismerte el.

Katalónia függetlenségét követelő tüntetők Barcelonában, 2018.
Nem rúgnak labdába
Fotó: MTI/EPA–Enric Fontcuberta

Ugyanis a spanyol alkotmánybíróság évekkel ezelőtt kimondta, hogy egy térség elszakadásáról csak országos népszavazás dönthet, ez nem egy tartomány belügye. Ilyen körülmények között a katalánok, mint más nemzetiségek, sem rúgnak labdába. Ráadásul még Katalóniában sem volt meg a kellő támogatottság a függetlenedéshez. Az Európai Unió vezetésében sem találtak olyanokra, akik kiálltak volna a független Katalóniáért. Így a politikai vezetők továbbra is bebörtönözve vagy száműzetésben vannak, a függetlenedési folyamatot Madrid jelenleg sikeresen akadályozza. De a hamu alatt tovább izzik a parázs… Akkoriban a baszkok is pedzegették, hogy ők is a katalánokkal tartanak a Madridtól elszakadás kérdésében. Valószínűleg azonban inkább a szolidaritás beszélt belőlük: jelenleg elégedettek a széles körű autonómiával, amelyet Madrid biztosít nekik, megpróbálják elfeledni az ETA baszk terrorszervezet véres évtizedeit. Így a spanyol régiókban nem különösebben kelti fel az érdeklődést a székely kezdeményezés.

Korzikát sem igazán izgatják az európai pénzek, vagy épp nem jutott el a tudatukig ez a lehetőség. A Franciaországhoz tartozó földközi-tengeri szigeten a helyi terrorszervezet, az FLNC 2014-ben felhagyott a fegyveres harccal, és átváltott a politikai színtérre, ahol komoly eredményeket ért el. Korzika adminisztratív autonómiát élvez, a sziget regionális gyűlése bizonyos döntések és szabályok meghozatalára élvez jogot. Ezek közé tartozik az oktatás, a kultúra, a környezetvédelem, a regionális kérdések, a mezőgazdaság, a turizmus, a közlekedés, az energia, a média és számos pénzügyi szabályozás. Egy 2002-es francia jogszabály szerint a gyűlésnek joga van különvéleményhez a párizsi törvényhozással szemben, igaz, ezzel még nem élt Korzika. Létezik a végrehajtó tanács, gyakorlatilag helyi kormány, amely hat tagot számlál. A szakértők szerint ezeknek az igen kiterjedt jogköröknek a biztosításával Franciaország kihúzta az elszakadási törekvések méregfogát. De Korzikának nincs joga például saját jelképek, így egyedi zászló használatához sem. A párizsi központ irányítja a közbiztonságot, az igazságszolgáltatást, a kül- és társadalompolitikát.

A finnországi svéd anyanyelvűek autonómiája, amelyet magasan fejlett funkcionális önrendelkezésnek tartanak, kevésbé fejlett, mint a korzikai. Itt nem található egy tömbben élő svéd lakosság, kivéve Åland várost és környékét. Hasonló a helyzet a Baltikumban élő orosz kisebbséggel is, akik a szovjet érából maradtak itt milliószámra, csak kevés helyen élnek nagyobb számban, jogaikat számos kérdésben semmibe veszik. Az kétségtelen, hogy a háromszázezer lakosú, dán fennhatóságú területen a Feröer-szigeteki kabinet bír az autonómia legkiterjedtebb fokával. A feröeri kormány már a 2005-ös koppenhágai törvény előtt is rendelkezett törvényhozási hatalommal, ami további növelte felhatalmazását.

Ezekből a példákból is látszik, hogy mennyire eltérő helyzetben vannak az európai kisebbségek, nem beszélve az általuk kivívott autonómiahelyzetről. Ez valahogy nem izgatja az unió vezetőit, ellentétben a bevándorlók és szexuális kisebbségek jogainak különleges ápolásával. De mindegyik hasonló sorsúval meg lehet értetni, hogy miért fontos számukra is, ha csatlakoznak a székelyföldi kezdeményezéshez.