Diplomatikus mosoly

A második világháború vége óta eltelt évtizedekben soha nem volt ilyen rossz Washington és Berlin viszonya. Az amerikai csapatkivonás Németországból ennek kiváló példája. De miért ilyen dühös Trump elnök?

New York, 2019. szeptember 24. A német szövetségi kormány által közreadott képen Angela Merkel német kancellár (j) és Donald Trump amerikai elnök kétoldalú megbeszélést folytat az ENSZ Közgyûlés 74. ülésszaka általános vitájának elsõ napján a világszervezet New York-i székházában 2019. szeptember 24-én. MTI/EPA/Német szövetségi kormány/Guido Bergmann Fotó: Guido Bergmann

Június elején jött az értesülés a Fehér Házból, hogy Donald Trump elnök a Németországban állomásozó amerikai csapatok számát harmadával csökkenteni fogja. Pár héten belül az elnök be is jelentette: a 34 647 katonából kilencezerötszázat hazarendel, de még így is marad belőlük huszonötezer fő.

A német sajtóban megszólalt a pánikjelző: miként jutott el idáig a két ország viszonya, hiszen évtizedek óta baráti kapcsolatokat ápoltunk az Egyesült Államokkal, amely most ezzel a kivonással kockára teszi az „életbiztosításunkat”.

A legutóbbi amerikai választások óta valahogy nem alakult ki gyümölcsöző kapcsolat a két ország vezetői közt. Pedig Trump apai ágon német származású, mégsem találták Angela Merkellel a közös hangot. A kancellár asszony talán jobban értékelte volna, ha Hillary Clinton lett volna a szövetséges állam elnöke, akivel mindig pompásan kijött. A jelek szerint ezt Trump is megérezte. Merkel legutolsó látogatása a Fehér Házban még a diplomatikus mosolyok ellenére is tömény kudarcot jelentett.

Trump és Merkel május végén húszperces telefonbeszélgetésen egyeztetett, itt sem értek el áttörést egyetlen vitás kérdésben sem. Előzőleg a német kancellár asszony már közölte, hogy a „járványhelyzet miatt” nem megy el az Amerikába tervezett G7-es csúcsra, amelyet későbbre is halasztottak. Trump viszont örömmel látná, ha Vlagyimir Putyin orosz elnök is visszatérne a „nagyok” tárgyalóasztalához.

Az amerikai elnök már tavaly év végén is meglebegtette, hogy csökkenteni fogja a Németországban állomásozó csapatainak létszámát. A hideg­háború legzordabb napjaiban száznyolcvanezer amerikai katona – plusz családtagjaik – élt német földön. A német lakosság többsége úgy tekintett erre a „szövetséges megszállásra”, mint a biztonsága zálogára. Persze mindig voltak békepártiak, antimilitaristák, akik időről időre tüntettek az amerikaiak ottani állomásoztatása ellen. De nemcsak Németországnak fontos tényező az elegendő számú amerikai katona jelenléte, hanem a másik félnek is. Amerikának is szüksége van a németországi bázisokra a világbirodalmi rendszer működtetéséhez. Huszonegy amerikai katonai támaszpont van német földön.

Stuttgartban van az amerikai haderő európai főparancsnoksága és az Afrikáért felelő katonai parancsnokság székhelye is. A ram­steini légibázis elosztópontja azoknak az amerikai gépeknek, amelyek a világ különböző térségeibe repülnek. A Landstuhlban található amerikai katonai kórház a legnagyobb, amely az Egyesült Államok területén kívül van. A Pentagon csupán erre a létesítményre több mint egymilliárd eurót áldozott. „Az amerikaiak nem mondhatnak le arról a biztonságos helyzetről, a minőségi munkáról, a logisztikai lehetőségről, amelyet mi nyújtunk nekik” – állapította meg a Der Tagesspiegel napilap, nyugtatva a pánikra hajlamosakat. Majd így folytatta: „Miért kellene az itt lévő létesítményeket máshol drágábban felépíteni, amikor ezek nálunk kiválóan teljesítenek?” Ha Trump üzletember, mint azt a múltban nemegyszer bizonyította, az elé tárt számok minden bizonnyal meggyőzik majd.

A megfontolandó gondolatok mellett talán a politikailag vitás kérdésekre kellene összpontosítani. Melyek ezek, amelyek három és fél év alatt ennyit ártottak a kétoldalú viszonynak? Az első az volt, hogy Németország nem sorakozott fel az iráni atomszerződés felmondásában Washington mögé. Sőt ellentábort szervezett, amelyben részt vesz Franciaország és Nagy-Britannia. Ők azt hangoztatják, hogy ilyen módszerekkel nem lehet jobb belátásra bírni Teheránt. Ott az Északi Áramlat 2 gázvezeték, amely hamarosan orosz gázt szállít Németországba. Az amerikaiaknak ez duplán fáj. Egyrészt Moszkvát újabb bevételhez juttatja, másrészt pedig Amerika is elesik a palagáz exportálásától egy olyan megbízható piacra, mint a német. A kínai kapcsolatokról is vita folyik. Az Egyesült Államok elvárja, hogy kövessék az ő politikáját, amely igencsak fordulatos, többnyire kereskedelmi háborúval megspékelve. Berlin erre nem hajlandó, megfontolt módon akarja építeni kapcsolatait az ázsiai óriással. Elsősorban olyan gazdasági viszonyra törekszik, amelyből mindkét fél profitálhat. Az Európai Unió most következő féléves német elnökségének idején, szeptemberben Lipcsében fog találkozni a 27-ek és Kína vezetősége. Ezen az eszmecserén majd kiderül, hogy milyen terveket dédelget az unió az egyre erősödő kínai gazdasági betöréssel szemben.

A két ország viszonyában a legnagyobb gond továbbra is, hogy Washington szerint Németország nem akarja kivenni a részét a NATO költségvetéséből, amelyet javarészt az Egyesült Államok áll. Berlin a biztonságáért nem fizeti meg a valós árat, magyarul potyázik. „Németországnak hosszú évek óta adóssága van, sok milliárd dollárral tartozik a NATO-nak, fizetnie kell. Mi megvédjük őket, ők meg nem hajlandók ezért fizetni. Ez nevetséges” – röviden így összegezte a helyzetet az amerikai elnök.

Minden igyekezete ellenére Németország a befizetésekben a NATO rossz tanulója maradt.

A cél az, hogy minden állam 2031-ig a nemzeti jövedelme két százalékával járuljon hozzá az észak-atlanti szövetség működéséhez és haderőfejlesztéséhez. Berlin ebben az évben az 1,43 százalékos célt tűzte ki maga elé, még a koronavírus-járvány előtt, ez 50,3 milliárd euró hozzájárulás a NATO terveihez, ami a jelenlegi helyzetben ugyancsak kérdéses. 2024-ben érnék el az 1,5 százalékos nemzeti jövedelmi részarányt, de a védelmi miniszter szerint az adott határidőig behozzák a hátralékot.

Németországnak van pénze, miért garasoskodik a NATO-hozzájárulással, amely egyébként a saját hadereje korszerűsítésére menne el? Belpolitikai okokból. A múltból eredően olyan erős a hadsereg-ellenesség a koalíciós társban, a szociáldemokratákban – nem beszélve a másik esélyes partnerről, a zöldekről, amely jó eséllyel válthatja majd őket a kormányrúdnál a következő választások eredményeként –, hogy a belső béke megőrzése érdekében a kereszténydemokraták (CDU) nem akarják kenyértörésig elvinni ezt az ügyet. És akkor még nem szóltunk a CDU azon részéről, amely igencsak azonos módon gondolkozik az említett két párttal.

A németek igen félnek Lengyelországtól. Mármint hogy Varsó hevesen jelentkezik azért, hogy Amerika náluk létesítsen bázisokat, közelebb legfőbb ellenfeléhez, Oroszországhoz. Így ő is nagyobb védelemben élne. A napokban Andrzej Duda lengyel államfő, négy nappal a hazai elnökválasztások előtt látogatott a Fehér Házba. Nyilván erről a kérdésről is tárgyalt Washingtonban Donald Trumppal. Úgy tűnik, Amerika komolyan gondolja a csapatáthelyezést. Mi erről a ­németek véleménye? „Az Egyesült Államokkal közeli partnerek vagyunk az atlanti szövetségben – fejtette ki Heiko Maas német külügyminiszter –, de kapcsolatunk eléggé komplikált.”