Kamasz a Gulagon

Mi segítette a túlélést? Elég volt-e a szerencse, mennyire számított a lelki alkat?

Az elmúlt időszakban – elsősorban a Gulag-GUPVI-emlékévnek köszönhetően – számos könyv jelent meg a szovjet fogság témájában, Gúth Zoltán hosszú visszaemlékezése mégis egyedülálló. Talán csak Rózsás János Keserű ifjúság című emblematikus műve hasonlítható ehhez a vállalkozáshoz.

Gúth Zoltán sorsa is sok mindenben hasonlít a magyar Szolzsenyicinéhez, azaz Rózsáséhoz. Legfőképpen abban, hogy őt is igen fiatalon – 17 esztendős kamaszként – szovjet katonák hurcolták el, miközben társaival a Tisza partján kirándult. Moszkvából Permen, Kunguron, Szverdlovszkon, Tatarszkon, Novoszibirszken, Tajseten keresztül több ezer kilométert tett meg a szerelvény egészen az irkutszki táborig. Két évet húzott le kegyetlen körülmények közt, majd négy és fél évet élt – Izoszim Zonya néven – száműzetésben. Sorsa ebben az esetben némiképp különbözik a magyar Gulag-rabok történetének legtöbbjétől: Szibériában ugyanis megházasodott, született két gyermeke is. Végül 1954-ben tért haza, ezzel zárul naplószerű visszaemlékezése.

A rabság és a száműzetés megviselte, de nem törte meg Gúth Zoltánt. 1954. szeptemberi hazatérésekor a 25 esztendős férfi bizakodónak tűnt: „Az élet mindenhol lehet szép és értelmes. Az ember fiatalon sok nehézséggel képes megküzdeni. Nekem sem volt semmi más gondolatom, mint az, hogy elfelejtsem Szibériát, hogy mihamarabb dolgozhassak, hogy idehozathassam a családom. Aztán majd lesz valahogy. Addig is a napfény elfeledtette velem az elszenvedett sérelmeket. Most minden csak rajtam múlik. Így gondoltam…” Bár a kötet a hazatérés és a családba megérkezés szomorúan szép pillanatával zárul, jogosan merülhet fel a kérdés: mi lett később a szerzővel? Gúth „kalandos” élete folytatódott: izgatásért néhány hónap börtönt kapott, majd részt vett az 1956-os forradalomban, ezt követően szovjetunióbeli családjához szeretett volna visszatérni, de a kétszeri tiltott határátlépés miatt ismét elítélték. Végül a Borsod megyei Tiszaszederkény lett kijelölt kényszerlakhelye. Miután elvált a szovjet asszonytól, magyar feleségétől három gyermeke született. Festőként dolgozott, 1989-ben nyugdíjazták. A Gulag-GUPVI-emlékévben portré-dokumentumfilm készült róla, de a legnagyobb elégtétel számára naplójának mostani megjelenése volt.

Valóban egyre több memoárt olvashatunk a szovjet fogságról. Miben más Gúth Zoltáné? Egyrészt ilyen részletességgel a táborbeli mindennapok, a lágerélet kevésbé dokumentáltak. Mindezt kiegészítik a szerző reflexiói, gondolathullámai, kételyei, a fiatal fiú bio­lógiai-lelki érésének folyamata. De kevés tudásunk volt eddig arról is, hogyan képzeljük el a száműzetést, mit tehetett ebben az esetben a száműzött. És mi segítette a túlélést? Elég volt-e a szerencse, mennyire számított a lelki alkat?

A naplót lényegében többször jegyezte le a szerző: amikor hazatért, már készen volt memoárjával, de a határátlépést követően megsemmisítették művét, amelyet később újra papírra vetett. A több mint ötszáz oldalas kötet szövegét Bank Barbara történész szerkesztette, Kovács Attila Zoltán rendezte sajtó alá, az olvasást nagyban könnyítik a szakszerű lábjegyzetek. A kötet végén Gúth Zoltán életének fotódokumentációját láthatjuk. A kéziratos napló – amelyet eddig a Hadtörténeti Intézet Levéltára őrzött – a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és egy tevékeny civil szervezet, a Gulag Alapítvány együttműködésével jelenhetett meg. A NEB honlapján online is elérhető, de a nyomtatott könyv talán közelebb vihet bennünket Gúth Zoltán és a kényszerű szibériai élet naplószerűen rögzített kettős valóságához: a fiatal fiú elrabolt éveinek szomorú hétköznapjai­hoz, amelyeket mégis az életbe vetett hit, az élni akarás ereje vitt tovább.

(Gúth Zoltán: Szibériai napló. 1948–1954. Szerk.: Bank Barbara. Nemzeti Emlékezet ­Bi­zottsága, Budapest, 2020, 506 oldal. Ára: 3500 forint)