Koronás kígyó, szájában az országalmával: ez áll a bethleni gróf Bethlen család ősi címerén. A család ősi birtokai az Erdélyi-medence északi részén, Beszterce közelében fekvő Bethlenben, illetve a Segesvár közeli Keresden és környékén fekszenek. Többek között ezek – no meg a Kelemen-havasokban lévő kilencezer hektár erdő – visszaszerzéséért küzdött gróf Bethlen Anikó, Marosvásárhely egyik utolsó nagyasszonya. Gyermekbénulás által hétéves kora óta mozgásképtelenné kárhoztatva, ugyanakkor elképesztő vitalitással, küldetéstudattal megáldva. Egészen 2020. július elsejéig, amikor nyolcvankét éves korában visszaadta lelkét a teremtőjének. Porhüvelye a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
Segesvártól 18 kilométerre fekszik az erdélyi reneszánsz kastélyépítészet egyik legszebb emléke, a Bethlen család egykori rezidenciája. Keresd első látásra afféle világvégi hely benyomását kelti. Romos, itt-ott bedeszkázott ablakú házak, embert alig látni, a statisztikai adatok is súlyos elnéptelenedési folyamatról árulkodnak: míg 1910-ben 1343 német, román, cigány és magyar lakost számoltak össze, 1992-ben már csak 684 lakost vettek nyilvántartásba, közöttük 388 románt, 157 szászt, 110 cigányt és 32 magyart. A szászok és a magyarok azóta tovább fogyatkoztak.
A várkastély alapjait a XV. század közepén a Becsegergely nemzetségből származó Miklós fia, Márk rakta le, az első bővítésre 1559-ben került sor, akkor a régi részeket is átalakították. Az erődítéseket már Bethlen Elek emelte 1675-ben. Bethlen Farkas itt írta meg Erdély történetét, Bethlen Elek nyomdát is felállíttatott Keresden a történeti mű kinyomtatására, az elkészült példányok azonban Thököly Imre csapatainak 1690-es beütésekor megsemmisültek.
Fotó: Margittai Gábor
Az erdélyi műemléki örökség kiemelkedő értékeként számontartott kastély az 1948. március 3-i államosításig lakott volt, a helyiségek berendezése és felszerelése hiánytalan. Azt követően a kastélyból napokon át teherautókkal hordták el a sok értékes tárgyat. A termeket, szobákat kiürítették, a belsőket feldúlták, amit nem vittek el, azt elégették az udvaron. A kastély tulajdonjoga a dánosi néptanácsra szállt, az évtizedek során volt ott siló, vegyianyag-raktár, a kastély épületei folyamatosan rongálódtak, a parkot is szétdúlták. A műemlékvédelmi hatóság 1974-ben elkezdte ugyan a kastély statikai megerősítését célzó munkálatokat, de alig egy év múlva leálltak, a környékbeli lakók pedig újra széthordtak minden mozdíthatót. Az épületcsoport renoválásának legközelebb az 1990-es évek közepén láttak neki, de a visszaszolgáltatással „fenyegető” restitúciós törvény megjelenése után, 2000-ben leállították a munkálatokat. Răzvan Theodorescu kulturális miniszter akkoriban azt követelte: ha a család vissza akarja kapni az épületet, előbb fizesse vissza a több tízmilliárd lejre rúgó felújítási költségeket.
