Örökké felfoghatatlan

Koronás kígyó, szájában az országalmával: ez áll a bethleni gróf Bethlen család ősi címerén.

Gróf Bethlen Anikó soha nem volt hajlandó a világot távolról szemlélni Fotó: Margittai Gábor

Tiltott kastélyok 5. – Keresdi Bethlenek

Filmsorozat az erdélyi történelmi családok jóvátételi harcairól

A Bethlen família többévi pereskedés után 2007 júniusában vehette birtokba a siralmas állapotban lévő várkastélyt és parkot. Korlátozott anyagi lehetőségei mellett a család leginkább pályázati pénzekben reménykedett, ennek érdekében megalapították a Pro Castellum Bethlen nevű egyesületet, ám nem sikerült jelentős összeget szerezni a közel hárommillió eurós költségvetésűre taksált munkálatok érdemi beindítására. Pedig Bethlen Anikó a család fugadi örökségét is eladta az ügy érdekében. „Kimondhatatlanul nehezemre esett, hiszen a fugadi kúria is a szívemhez nőtt, de nem volt más választásunk, kellett a pénz Keresdre” – mondta a grófnő.

Az útkeresés 2014. július 25-ig tartott, Böjte Csaba ferences szerzetes akkor jelentette be az egyik közösségi oldalon, hogy az általa vezetett dévai Szent Ferenc Alapítványra bízták a műemlék épületet. „Úgy gondolom, jelen körülmények között Böjte atyánál van legjobb kezekben a kastély – indokolta akkor talán önmaga számára is sokadszor a döntést Bethlen Anikó. – Bár gyerekeket oda nem lehet költöztetni, biztos vagyok benne, hogy értelmes tartalmat ad neki ez a nagyszerű ember. Egyetlen kérésem volt: halálom után viseljék megfelelő gondját a gyűjteményeimnek. Így talán utánam is marad valami…”

Gróf Bethlen Anikó kivételes életművének természetesen csak töredéke Keresd visszaszerzése. Hiába ítélte őt betegsége a marosvásárhelyi Klastrom utcai házban letöltendő mozdulatlan életre, ő soha nem volt hajlandó a körülötte nyüzsgő világot távolról szemlélni. Otthona valóságos gyűjtemény, a falakat réztálak és domborművek borítják, mindenütt mozsarak és vasalók, no meg rengeteg kerámia tájegységi megoszlásban.

De sok minden egyébbel is beírta magát Marosvásárhely életébe, történelmébe. Körülötte csupa segítségre szoruló, beteg, részben fogyatékos ember, mindig azt mondogatta, hogy sok baja miatt a mások életét szokta a magáévá tenni. Lakásában hasonló sorsú emberek látták el a különböző teendőket, a Bethlen Alapítvány többek között könyvkötészetet indított a rokkantak foglalkoztatására, közreműködik az egyházi adományként érkező tolókocsik, mankók százainak célba juttatásában. Anikó néni nem csak oktatásra használta a nyelvtudását, miközben százak tanultak tőle angolt, németet vagy franciát, idegen nyelvű levelezést is folytatott mások megsegítésére. De folyamatosan kapott maga is segélykérő leveleket, románok is fordultak hozzá, akadt, aki így címezte levelét: Contesa maghia­ră din Târgu Mureș (A marosvásárhelyi magyar grófnő). És a levelek célba értek.

Utolsó tiszta napjaiig a közéletre, a világ magyarságának sorsára érzékenyen reagáló emberként élte az életét. Néha beszéltünk, előfordult, hogy telefonon érdeklődött valamilyen, számára – sokszor számomra is… – nehezen értelmezhető aktuális kérdésről. Az emberek többségét lakásába záró járványhónapok alatt többször is gondoltam arra, hogy megkérdezzem, hogyan viseli a bezártságot. Nem tettem, és immár örökre adós maradok vele, pedig biztosan lett volna valami, a helyzet akasztófahumorára frappáns módon reagáló mondata. Így viszont változatlan ezt őrzöm magamban: „Bármilyen helyzetben voltam is, soha nem gondoltam arra, hogy eldobjam az életet magamtól. Valahányszor felötlött bennem, hogy mi lesz velem, mindig érkezett az isteni segítség. Mert emberileg valóban örökké felfoghatatlan és elfogadhatatlan, ami velem, velünk történt.”