Sztahanovista gyárfosztogatás

Megindult a leszerelés s már az első napokban kiderült, hogy az oroszoknak erről is más fogalmaik voltak, mint nekünk. A magyar munkások és mérnökök az érzékenyebb alkatrészeket leszedték a gépekről, s külön csomagolták. Az oroszok ezt túl lassúnak találták. A gépek köré nagy faládákat építettek s ha a gép nem volt túlságosan nehéz, megfogta tíz-húsz ember, és elcipelte a vagonokhoz. A nehéz gépekre köteleket kötöttek és vontatták, hol emberek, hol teherautó. Ha az ajtó nem volt elég széles, kitörték a falakat. A lépcsők vaskorlátai fokozatosan eltűntek, vagy leszedték őket, vagy leszakadtak a vontatások közben.

Nagy kérdés volt a ládákhoz szükséges faanyag előteremtése. Eleinte erre a célra a gyár területén levő deszkakerítéseket szedték szét. Hamar kiderült, hogy ez nem lesz elegendő, s akkor egy újpesti deszkagyár raktárát foglalták le (valószínűleg szintén „jóvátételi” alapon). Mikor ez is elfogyott, akkor kijelentették, hogy fölösleges a gépeket csomagolni, egyszerűen berakták fedett vagonokba. Lévai igazgató sokat vitatkozott velük, a mérnök gondosságával sehogy sem volt összeegyeztethető ez az elsietett munka. Azonkívül a felelősség is rajtunk volt a gépekért, annak ellenére, hogy nem volt intézkedési jogunk. Ez is hozzátartozik az orosz rendszerhez. Nem tudtuk, féljünk, bosszankodjunk, vagy nevessünk, amikor végül is fedett vagon sem volt elegendő, és a gépek csomagolás nélkül kerültek be a nyitott vagonokba, s így indultak el a több ezer kilométeres útra. Végül még hajmeresztőbb dolgot is hallottunk. Sok szemtanú állította később, hogy a Máramaros-sziget felé menő legfontosabb magyar-orosz vasúti vonal mentén többfelé lehetett Tungsram gépeket látni lerakva a sínek mellé. Nyilván a vagonokra volt szükség valamilyen más célra.

[…] Később láttuk, hogy ez az erőltetett sietség is az orosz rendszer lényegéből folyik. Valahol Moszkvában kiadták az utasítást, a határidőkkel együtt, s az orosz dolgozónak az a kötelessége, hogy „túlteljesítse a tervet”. Az orosz tisztek közül egyesek elmondták, hogy az ezredes mindennap délután 6 órakor értekezletet tart, ahol egymásután beszámoltak, hogy aznap ki hány vagont csomagolt.

A sztahanovista versenyben nem számított a kvalitás, hanem csak a kvantitás. Egyik-másik tiszt másnap nekünk is eldicsekedett, hogy tegnap ő teljesítette a legtöbbet és dicséretet kapott.

Így aztán érthető volt az a vandalizmus, ahogyan a leszerelést végezték. Ha a módszer gyorsabb volt, azt választották, ha pusztítással járt is. A gépek kábeleit elvágták, a gázvezetékeket, ahelyett, hogy lecsavarozták volna, elfűrészelték.

[…] – Csomagolják a könyveket, és hordják kifelé. – Azonnal futunk az ezredeshez. Alszik. Zemcovot valósággal megrohanom: – Ön is jelen volt, mikor közölték velünk, hogy a könyvtár a miénk marad – mondom neki. A válasz igen egyszerű, minden különösebb emóció nélkül:

– A Szovjetunióban kevés a német szakkönyv, önök pedig ezeket újra megvásárolhatják. – Mondtam neki, hogy „a Vörös Hadsereg megszállva tartja fél Németországot, s ott nem kevés a német szakkönyv.” Hiába, itt már semmi vitának nincs eredménye. A katonaruhát azért adták rájuk, hogy „robotember”-ként tudjanak viselkedni.

Horváth Tóni még egy reggelen átszaladt: „viszik a műhelyünket.”

– Nem baj, Tóni, fontos az, hogy több ilyen hírrel nem jöhetsz, mert most már nincs semmi. Okosabb, ha te is leülsz és megiszol velem egy csésze teát, az többet ér.

Mikor az oroszok elmentek a gyárból a leszerelés után, és először mentünk be a kutató épületébe, ott teljes pusztítás és szenny tárult elénk ugyanúgy, mint a gyári épületekben. Kivétel volt az én földszinti irodám, a szabadalmi irattár és a két privát laboratórium.

A földszinti szobámban nagyjából minden a helyén állt. Hiányzott az előszobából az írógép, és a szobámban levő bőrgarnitúráról le volt fejtve a bőr. A fotelek olyanok voltak, mint a nyúzott állatok.

A szabadalmi irattárunk ép maradt. Úgy látszik, nemcsak a marxizmus-leninizmus tartja a szabadalmat a kapitalizmus egyik ferde kinövésének, hanem az orosz katona is meg­veti. Csodálatosképpen még arra sem méltatták, hogy szétszórják.

A két laboratóriumban megvolt minden épen. De a padlón itt is, ott is emberi maradványok.

– Az orosz katona nem szereti az illemhelyet – mondta az egyik.

– Nem is demokratikus, mindig csak az illemhelyet megcsúfolni – mondta a másik.

– Elmentek – mondtam én –, és most kezdhetjük elölről.

(Részlet Bay Zoltán Az élet erősebb című memoárjából. Hitel, 1990/3. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Százhúsz éve, 1900. július 24-én született Bay Zoltán világhírű magyar fizikus, a radarcsillagászat szülőatyja