Riadókészültségben

Napról napra fokozódik a feszültség Törökország és az Európai Unió közt. Ha ez nem lenne elég, a NATO is egyre kritikusabban nézi tagja, Ankara kalandozásait, amelyek egyre jobban sértik korábbi felfogását. Erdoğan elnök otthon a nemzeti büszkeség húrjain játszik, hogy megindokolja eltökélt magatartását, miközben a török gazdaság szép lassan közelít az összeomláshoz.

Törökországnak nemcsak Nyugat-Európával és az Egyesült Államokkal van vitája, hanem az arab világ jó része is ellenséges érzelmekkel viszonyul Ankarához. Egyiptommal, az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-Arábiával a kapcsolatok jelképesek. A Ankara az Arab Emírségeket valósággal kiátkozta, amikor a közelmúltban békét kötött Izraellel. Mi az oka ennek? Az AKP, Erdoğan tömörülése nagy követője a Muzulmán Testvérek ideológiájának. Az 1928-ban Egyiptomban alakult mozgalom a muzulmán világ szunnita országaiban az iszlám egyik politikai szárnyává vált. A hatvanas évektől szinte minden írott munkájukat lefordították törökre, ami jelentősen alakította az értelmiség egy részének gondolkodását, de olyan kiterjedt hatást, mint például Egyiptomban, nem gyakorolt a népre.

Az AKP viszont magáévá tette a testvérek elveit, és jelenleg is támogatja a szervezetet, sőt külpolitikája egyik alappillérévé tette az iszlamista ideológiát. A 2011-es arab tavasz következtében számtalan országban hatalomra került a Muzulmán Testvériség. Mohamed Murszi egyiptomi győzelme azt ígérte, hogy most ők lesznek a nyerők az arab világban. Aztán egy év múlva al-Sziszi tábornok katonai puccsa véget vetett az álmodozásnak. Törökországban ezért érződik a végtelen ellenszenv a jelenleg uralkodó egyiptomi rendszer iránt. Al-Sziszivel viszont egyetért Szaúd-­Arábia és az emírségek abban, hogy minden eszközzel támogatni kell a Testvériség-ellenes erőket. Ezekben a jelentős arab országokban attól tartanak, ha náluk is felüti fejét ez a szellem, az nyílt lázadásokhoz vezethet az uralkodó elitekkel szemben. Ez a hármas elérte azt, hogy Törökország külkapcsolataiban egyre inkább elszigetelődik. Katar maradt az egyetlen ország, amely a kezdetektől támogatja a Muzulmán Testvériséget. És Líbia nyugati fele. Amikor a Tripolit uraló csoport, amely szintén a Muzulmán Testvériségből nőtt ki, az idén tavasszal a létéért küzdött, Törökország csapatokat küldött a megsegítésére.

A nemzetközi közösség zöme által támogatott tripoli kormány a török haderőnek és az általa Szíriából áthozott dzsihadista erőknek köszönheti, hogy a keletről rátörő Haftár tábornok erőit csúfosan megfutamították. Fordulat történt a líbiai harcokban, a korábban lesajnált milíciák a török támogatással erőre kaptak.

Haftár tábornok csapatait Kairó, Rijád és Abu-Dzabi is anyagilag és fegyverekkel támogatja. Sőt Egyiptom a közelmúltban bejelentette: ha arra szükség lesz, csapataival készen áll a szomszédos országban a katonai beavatkozásra – természetesen Haftár oldalán. Ha még hozzátesszük, hogy természetesen szigorúan magánalapon orosz zsoldosok, a Wagner-osztagosok is tevékenykednek a keleti tábornok megsegítésében, akkor lesz csak teljes az ugyancsak színes kép. Mindenesetre szinte már mindenki felsorakozott Líbiában, hogy lejátsszák ezt a szunnita belháborút, amelynek nem megvetendő ráadás díja az észak-afrikai ország olajkincse.

De vajon mi jogosítja fel Törökországot arra, hogy távoli helyeken ilyen katonai akciókba vágjon bele? A nyolcvanmilliós ország a NATO második legnagyobb haderejével rendelkezik, Európában az első. A szárazföldi erők létszáma négyszázezer fő, a légi és haditengerészeti egységek is meghaladják a százezer főt, a tartalékosokkal együtt több mint egymillió főt tudnak hadra fogni. Ezek önmagukban is félelmet keltő számok. Ezeknek a katonáknak a zöme állandóan fegyverben áll, egy részük az országon belüli 17 milliós kurd kisebbség ellenőrzésére szolgál. Az észak-atlanti szövetség is elégedetten tekintett keletre, ahol stratégiai helyen, a nyugati és keleti világ találkozásánál ilyen erős szövetségessel rendelkezik. A katonai szakértők azért azt is megjegyzik, hogy ennek a hadseregnek az irányítása már korántsem olyan, mint régen. A puccs után szinte az egész vezérkart lefejezték, nem voltak tekintettel arra, hogy ki vett részt a lázadásban. Így újak parancsolnak a katonáknak, akiknek felkészültsége még nem vetekszik elődeikével.

A NATO-tagállam egyre inkább a maga feje után kezdett menni. Heves vitába bonyolódott az Egyesült Államokkal a feltételezések szerint a puccsot szervező Fethullah Gülen kiadatása kapcsán. Aztán Washington éreztette gazdasági hatalmát, pénzügyi mesterkedéseivel majdnem bedöntötte a török lírát. Hátrébb az agarakkal, ebből már értett Ankara. De azért Törökország csak odaszúrt még a NATO-nak is. Orosz légvédelmi rendszert, Sz–400-ast vásárolt az elmúlt évben, amivel alaposan felbőszítette a nyugati katonai szövetséget. Sőt a török fél a napokban egy orosz hadi kiállításon bejelentette, hogy a szerződésben rögzített további rakétákat akar venni.

Washingtonban és a NATO központjában, Brüsszelben is megrökönyödéssel követték ezt a kihívást. Errefelé nem szoktak ellenségként számon tartott országból fegyvert vásárolni. A szövetség eddig Ankarának sokat elnézett, vélhetően ezzel az üzlettel túlment a megengedett határon. Nem Törökországot akarja kizárni a szövetségből, ha majd lesz jelentkező Erdoğan „trónjára”, valószínűleg őt már nem fogja marasztalni.

Ha az észak-atlanti szövetségnek elege van a török elnökből, hiszen bárhova lép, feszültséget teremt, akkor képzeljék el, milyen érzelmek uralkodhatnak vele szemben az Európai Unióban. Először is ott van a szír menekülttömeg, amelyet bármikor zsarolási potenciálnak használhat. Hetekkel ezelőtt kis híján nyílt katonai összetűzést provokált ki a Földközi-tenger keleti felén. A Ciprus környékén lévő tenger alatti gázmezőkről van szó, amelyek hivatalosan Athén és Nicosia gazdasági területén belül helyezkednek el. Ankara ezt vitatja, ugyanis ha így nézzük, akkor majd az egész Égei-tenger Görögország beltengere lenne. Az 1920-as sèvres-i békeszerződés – a törökök Trianonja – óriási mennyiségben ítélt meg szigeteket Athénnak. Négy török hadihajó védelmében érkezett meg a ciprusi partokhoz az Oruç Reis nevű kutatóhajó, amely gázmezőket keres a térségben.

A tenger mélye hatalmas kiterjedésű mezőket rejthet, nagy pénzről és gazdasági befolyásról van szó. Ezt megelőzően a napokban született meg a görög és az egyiptomi fél megállapodása a gazdasági övezet megosztásáról. Egyik sem barátja Törökországnak, amely ezzel a tengeri felvonulással válaszolt. Az összecsapást egyelőre sikerült elkerülni a görög hadihajókkal, amelyeket szintén riadókészültségbe helyeztek.

A törökök az ankarai bejelentés szerint szep­tember közepéig maradnak.

De mi lesz azután? Törökország ezzel jelezte, hogy igényt tart a gázmezők egy részére. A török lapvélemények szerint „Ankara megelégelte a környező tengerek száz év óta tartó kirablását, a Földközi-tengeren is az erő az úr”. Ez pedig nem jósol valami békés megoldást. „Az Európai Unió fogatlan oroszlán” – tartják a török fővárosban, kicsit visszafogottabban nyilatkoznak arról, hogy Amerika is a feszültség csökkentése érdekében szólalt fel. Valami elszabadult Ankarában, könnyen megeshet, hogy két NATO-tag közt háború robban ki. Vajon ekkor kinek az érdekében kell alkalmazni az ötös cikkelyt, amely szerint a többi tagállam védelmére kel a megtámadottnak?

Régi ellentét

Most nem késlekedett a segítség Görögországnak, Emmanuel Macron francia államfő a görög kizárólagos gazdasági övezet török megsértése után azonnal hadihajókat küldött a térségbe. Főleg 1918-at követően Francia- és Törökország közt régi ellentét van, amikor Párizs jelentős szerepet vállalt az Oszmán Birodalom feldarabolásában. Még júliusban történt a Földközi-tengeren, amikor török fregattok, amelyek a francia gyanú szerint fegyvert szállítottak Líbiába, majdnem nekimentek egy NATO-őrjáratban részt vevő francia naszádnak. „A líbiai polgárháborúért Törökország bűnös felelősséget visel” – fakadt ki ekkor Macron. A török lapok az új gyarmatosítás bajnokának nevezték a francia elnököt. Számos francia elemző szerint kulcsfontosságú lesz a német–francia európai tengely jövője szempontjából az, hogy Angela Merkel német kancellár osztja-e a francia álláspontot, amely egyértelműen török provokációnak minősítette az égei-tengeri akciót.