Mindenhol az ő képe lógott.
A magyar nép legnagyobb jótevője, szerető édesatyja, bölcs tanítója. Neki köszönhetjük a békét, mert megnyerte a második világháborút. Ez ment éjjel-nappal. Élőszóban, rádióban, újságban, mindenütt. Sztá-lin, Sztá-lin, Sztá-lin! Így skandáltuk, ebben az ütemben. Törölje le nyugodtan a kaján vigyort az arcáról, fiatalember. Ha akkor köztünk lett volna Dunapentelén, akarom mondani, Sztálinvárosban, nem kételkedett volna. Bár az ilyen gyönge fájúak, mint maga, elszökdöstek inkább. Meg aztán könnyebb volt így. Úgy értem, hinni, nem kételkedni abban, amiben nem érdemes.
Én az első kapavágástól ott voltam. A semmiből építettük fel a kohót, a várost. Jött egy helybeli, kérdi: mi lesz itt, emberek?
Mondom neki: kombinát. Egyik végén bemegy az érc, a másikon kijön a hengerelt lemez. Harmincezer ember lakik majd a maguk kukoricaföldjén, bácsikám. És így is lett.
Naponta háromezer tonna alapanyagból nálunk csapolták az ország legjobb vasát. Tudja, mi ebben hittünk igazán. Meg persze Sztálinban és Rákosiban, ha már odafönt az okosok annyit mondták. A feleségem habarcsgyári munkásnő volt, a lányom irodista a főépületben. Háromszobás lakótelepi lakás ingyenesen mint kiemelt gyári kádernek, mert az voltam. Sztahanovista. Leírhatja bátran, én nem szégyellem, mint mások: hithű kommunisták voltunk.
Megrendültünk Sztálin halálhírére. Most mi lesz? Az asszonyok közül sokan sírtak. Szépen idézte az agitprop titkárunk a Szabad Népet a beszédében: utolsót dobbant a lánglelkű bölcs szíve. A munkásgyűlésen felszólalt a tatabányai bánya sztahanovistája, aki rendkívüli munkasikerről számolt be. A tizenkettes aknában veszélybe kerültek a több millió forintot érő gépek. Ők rohambrigádot alakítottak, és éjszaka visszamentek az aknába menteni a menthetőt. Ezen felbuzdulva mi is kommunista műszakot vállaltunk, így adózva a nagy vezér emlékének.
*
Higgyék el, mindig az értelmes hiba a legveszélyesebb az írott szövegekben. Nekem egyetlen e betű pecsételte meg a sorsomat. Sztálin halálhírének bejelentésekor én voltam az ügyeletes mettőr a Népszava nyomdájában. Máig se tudom, hogyan történhetett, de a „mély megrendüléssel” kifejezés helyett azt szedtem ki, hogy „mély megrendeléssel”. Fölkerült a levonat a szerkesztőségbe, és engem egy órán belül elvitt az ÁVH. Félholtra vertek, és azt ordibálták, hogy ekkora szabotázst nem úszok meg akasztás nélkül. Életfogytot kaptam, ahonnan ötvenhatban szabadultam, a forradalommal.
