A postarabló halála

A magyar nép legnagyobb jótevője, szerető édesatyja, bölcs tanítója volt. Mindenhol az ő képe lógott.

A sztálinvárosi vasmű dolgozói munkaszünetet tartva némán állnak Sztálin temetésének idő- pontjában, 1953. március 9-én Forrás: Fortepan–Bojár Sándor

Mindenhol az ő képe lógott.

A magyar nép legnagyobb jótevője, szerető édesatyja, bölcs tanítója. Neki köszönhetjük a békét, mert megnyerte a második világháborút. Ez ment éjjel-nappal. Élőszóban, rádióban, újságban, mindenütt. Sztá-lin, Sztá-lin, Sztá-lin! Így skandáltuk, ebben az ütemben. Törölje le nyugodtan a kaján vigyort az arcáról, fiatalember. Ha akkor köztünk lett volna Dunapentelén, akarom mondani, Sztálinvárosban, nem kételkedett volna. Bár az ilyen gyönge fájúak, mint maga, elszökdöstek inkább. Meg aztán könnyebb volt így. Úgy értem, hinni, nem kételkedni abban, amiben nem érdemes.

Én az első kapavágástól ott voltam. A semmiből építettük fel a kohót, a várost. Jött egy helybeli, kérdi: mi lesz itt, emberek?

Mondom neki: kombinát. Egyik végén bemegy az érc, a másikon kijön a hengerelt lemez. Harmincezer ember lakik majd a maguk kukoricaföldjén, bácsikám. És így is lett.

Naponta háromezer tonna alapanyagból nálunk csapolták az ország legjobb vasát. Tudja, mi ebben hittünk igazán. Meg persze Sztálinban és Rákosiban, ha már odafönt az okosok annyit mondták. A feleségem habarcsgyári munkásnő volt, a lányom irodista a főépületben. Háromszobás lakótelepi lakás ingyenesen mint kiemelt gyári kádernek, mert az voltam. Sztahanovista. Leírhatja bátran, én nem szégyellem, mint mások: hithű kommunisták voltunk.

Megrendültünk Sztálin halálhírére. Most mi lesz? Az asszonyok közül sokan sírtak. Szépen idézte az agitprop titkárunk a Szabad Népet a beszédében: utolsót dobbant a lánglelkű bölcs szíve. A munkásgyűlésen felszólalt a tatabányai bánya sztahanovistája, aki rendkívüli munkasikerről számolt be. A tizenkettes aknában veszélybe kerültek a több millió forintot érő gépek. Ők rohambrigádot alakítottak, és éjszaka visszamentek az aknába menteni a menthetőt. Ezen felbuzdulva mi is kommunista műszakot vállaltunk, így adózva a nagy vezér emlékének.

*

Higgyék el, mindig az értelmes hiba a legveszélyesebb az írott szövegekben. Nekem egyetlen e betű pecsételte meg a sorsomat. Sztálin halálhírének bejelentésekor én voltam az ügyeletes mettőr a Népszava nyomdájában. Máig se tudom, hogyan történhetett, de a „mély megrendüléssel” kifejezés helyett azt szedtem ki, hogy „mély megrendeléssel”. Fölkerült a levonat a szerkesztőségbe, és engem egy órán belül elvitt az ÁVH. Félholtra vertek, és azt ordibálták, hogy ekkora szabotázst nem úszok meg akasztás nélkül. Életfogytot kaptam, ahonnan ötvenhatban szabadultam, a forradalommal.

A sztálinvárosi vasmű dolgozói munkaszünetet tartva némán állnak Sztálin temetésének idő-
pontjában, 1953. március 9-én
Fotó: Fortepan–Bojár Sándor

Még hogy a nép egy emberként siratta a Vezért! Már az utolsó szabadlábon töltött órámban suttogták a szedők a friss viccet: „Hallottátok? Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy elpusztult végre.” A rádió óránként bemondta, hogy a kegyetlen halál elragadta tőlünk. Pedig még sokáig lehetett volna a kegyetlen halálunk ő maga.

A forradalom bukása után nem maradhattam, azóta Svájcban élek. Nyugis hely, de sokkal unalmasabb, mint az otthoni. Régi könyvek, újságok gyűjtése a szenvedélyem. Szép kollekcióm van a Sztálin halálára írott versekből is.

Aczél Tamás nyitotta a sort: „… a szíve, a szíve értünk dobogott / a szíve, a szíve a nép szíve volt / s nem szűnik meg az soha verni!” Aztán itt van Benjámin László prózaverse: „Hatalmas lelkét szétosztotta köztünk; adott örökké és nem fogyatkozott; megsokszorozva büszke nemzetekben, munkában, dalban, harcban, Ő irányít, népek reménye, kommunizmus atyja, szabadság, béke hős tábornoka.” Kónya Lajos következett: „Kétmilliárd szív dübörög fel, / mint posztóval bevont dobok / kétmilliárd jaj égre röppen / galamb száll s halkan felzokog. / A hála lombos pálmaágát / emeljük Néki fénybe fel – / Ő hozta Dózsa, Kossuth álmát, / jövendőnk róla énekel!” Egyébként Devecseri Gábor és Zelk Zoltán Sztálin-siratója is ott van a gyűjteményben, ha érdekli. A temetés napján írta Bródy Lili Öt percnyi csend cím alatt: „Úgy gyúl ki bennünk az a tűz most / Az az egyetlen, büszke, biztos, / Hogy amit ő itt megteremtett, / Törvénye lett az embereknek.”

Állítólag egyik koszorús költőnk az én hőstettemről is írt egy soha meg nem jelent verset. Pedig csak egy elütés volt, semmi más.

A legendák így születnek.