pontjában, 1953. március 9-én
Fotó: Fortepan–Bojár Sándor
Még hogy a nép egy emberként siratta a Vezért! Már az utolsó szabadlábon töltött órámban suttogták a szedők a friss viccet: „Hallottátok? Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy elpusztult végre.” A rádió óránként bemondta, hogy a kegyetlen halál elragadta tőlünk. Pedig még sokáig lehetett volna a kegyetlen halálunk ő maga.
A forradalom bukása után nem maradhattam, azóta Svájcban élek. Nyugis hely, de sokkal unalmasabb, mint az otthoni. Régi könyvek, újságok gyűjtése a szenvedélyem. Szép kollekcióm van a Sztálin halálára írott versekből is.
Aczél Tamás nyitotta a sort: „… a szíve, a szíve értünk dobogott / a szíve, a szíve a nép szíve volt / s nem szűnik meg az soha verni!” Aztán itt van Benjámin László prózaverse: „Hatalmas lelkét szétosztotta köztünk; adott örökké és nem fogyatkozott; megsokszorozva büszke nemzetekben, munkában, dalban, harcban, Ő irányít, népek reménye, kommunizmus atyja, szabadság, béke hős tábornoka.” Kónya Lajos következett: „Kétmilliárd szív dübörög fel, / mint posztóval bevont dobok / kétmilliárd jaj égre röppen / galamb száll s halkan felzokog. / A hála lombos pálmaágát / emeljük Néki fénybe fel – / Ő hozta Dózsa, Kossuth álmát, / jövendőnk róla énekel!” Egyébként Devecseri Gábor és Zelk Zoltán Sztálin-siratója is ott van a gyűjteményben, ha érdekli. A temetés napján írta Bródy Lili Öt percnyi csend cím alatt: „Úgy gyúl ki bennünk az a tűz most / Az az egyetlen, büszke, biztos, / Hogy amit ő itt megteremtett, / Törvénye lett az embereknek.”
Állítólag egyik koszorús költőnk az én hőstettemről is írt egy soha meg nem jelent verset. Pedig csak egy elütés volt, semmi más.
A legendák így születnek.
Fortepan-történetek
