– Az elmúlt hetekben kiderült, hogy még a hagyományainkat elutasító vagy kigúnyoló Labrisz Leszbikus Egyesület is alapműként tekint a magyar népmesékre, hiszen önálló művek helyett népmeseátiratokkal rukkolt elő. Honnan a mesének ez az ereje?
– Az érdeklődés nem a mese erejét mutatja, hanem botrányt jelez. Logikus, hogy aki hatni akar a gyerekekre, az mesébe ágyazza a mondandóját, mert azzal éri el őket. A kisgyerekek beavatása a szexualitás rendhagyó formáiba szerintem megrontás. Törvényi tiltást érdemel. Más lenne a helyzet, ha a mesekönyv nem kerülne ki az LMBTQ stb. közösségből, de mivel minden gyerek célpont, ezért több tízezer embert mozgósított a mesekönyv megjelenése, épp a gyerekek védelme érdekében. Köztük Orbán Viktor miniszterelnököt, Bagdy Emőke pszichológust és Borbély Lénárd csepeli polgármestert – utóbbi élt is a törvény adta felhatalmazásával, és kitiltotta a kerületi óvodákból a könyvet.
– Az egyik legtöbbet hangoztatott érv, hogy a mese minden korosztályt megszólít, tehát semmiképpen nem ártalmas ilyen-olyan történetet adni a kisebbeknek, mert majd az ovis kiszűri magának belőle, ami neki való, a többit meg úgysem érti.
– A kisgyerek nem szűr, és ha valamit nem ért, az mindennél jobban izgatja. Aki ismeri a kicsiket, az tudja, hogy a csúnya szavakat azonnal megjegyzik, és boldogan használják, függetlenül attól, hogy értik-e vagy sem, mit jelentenek.
– Erre tekintettel voltak a falusi mesemondók? A hallgatóság összetételétől függően változott például az előadásmód vagy a történet?
– A népmesemondók másképp mesélték ugyanazt a kisgyerekeknek, mint a felnőtteknek. Az utóbbiak körébe a házasulandó nagylányok és a legények is beszámítódnak. A felnőtteknek mondott népmesék szabadszájúak, obszcénok és túl félelmetesek lehetnek. Ugyanaz az ember, aki így mesélt felnőtt társaságban, cenzúrázta magát, ha gyerekekből állt a közönsége. Többtucatnyi népmesegyűjteményem van, ezekben a mesemondók anyagát mindig korosztály szerinti bontásban közlik. Az is igaz, hogy a mainál egészségesebb szellemiségű időkben nem szelektálták a közönséget, legfeljebb csak a mese helyét, idejét választották meg bölcsen. Templomban, ahol minden korosztály együtt van (volt), nem volt szokás pajzán meséket mondani, a késő esti kukoricamorzsolásból meg már kimaradtak a kicsik. És még valami: a falusi gyerek igen korán beavatódott az „élet dolgaiba”. Én is kitelepített gyerekként falun szembesültem ezekkel először, még a pedofil plébános zaklatásával is. Amelyet – Istennek hála – megúsztam. Ahogy régente a könyvek belső borítójára ráírták, hogy „az érettebb ifjúság számára”, „csak felnőtteknek”, „tudományos kutatóknak”; ahogy a tévéműsorok korosztályi megjelölést kapnak, úgy kellene bánni a manapság megjelenő könyvekkel is. Ha nem kiált cenzúrát senki azért, mert egy film korosztályi besorolást kap, akkor azért se kiabáljanak, ha ezt elvárnám a könyvkiadóktól is.
