Kisanyám – Vajdaságból a győri színpadig

Moholi, büszke délvidéki. Népdalt, rockot, operettet, bluest, világzenét, musicalt, folk-rockot énekel – néha lovon is. Egyetemista volt még, amikor a Kormorán zenekar énekesnője lett. Azóta koncertezik, lemezeket ­készít, előadásokon lép fel. Idén a negyedik évadot kezdte a Győri Nemzeti Színházban. Fehér Nórával a színházi próba után beszélgettünk.

Fotó: Takács Zsófia

a Kormorán együttes énekesnője lenni. Szíven ütött, mert nagyon fiatal voltam, 21 éves, a zenekar pedig már 35 éves múltra tekintett vissza. Tudtam, hogy hatalmas felelősség, de ha nemet mondok, talán soha többé nem jön ilyen lehetőség. Remegő lábakkal elvállaltam.

– Mennyire ismerte azelőtt a Kormoránt?

– A Vajdaságba, nem tudom, miért, de nem nagyon szivárgott be a zenéjük. Természetesen a Kell még egy szó, a Ki szívét osztja szét vagy az Isten ujja megérintett című dalokat ismertem, de csak ezeket.

– Hogyan nőtt fel a feladathoz, mit kellett megtanulnia?

– Mindent, kezdve onnan, hogyan kell mikrofonba énekelni, színpadra állni, az idegességet leküzdeni. Rengeteget köszönhetek a zenésztársaimnak. Katartikus élmény volt 2011. március 14-én az első nagy koncertem a Kormoránnal, épp itt, Győrben. Több ezer ember állt a téren. Úgy mentem fel a színpadra, hogy azt se tudtam, hogy hívnak.

– Hét negyven-ötven-hatvan év körüli „fiúval” lép színpadra. Hogyan kezelik, milyen szerepet tölt be az együttesben?

– Az első öt évben többször úgy éreztem, hogy én vagyok a kislányuk, akit terelgetnek, babusgatnak. Koltay Gergely Kisanyámnak hív, a többiek Nórikának. A viccelődés a mai napig tart, de most már azért érzik, hogy felnőttem. A zenekarban hárman képviseljük a történelmi Magyarországot. Az énekes társam, Vadkerti Imre felvidéki, ő ott is él a családjával. Gáspár Álmos erdélyi, Kézdivásárhelyről való, ő a Dunántúlon lakik, én pedig vajdasági, bácskai vagyok. Mindketten sokat járunk haza.

– Kilenc éve nemcsak a Kormoránnal kezdett el dolgozni, hanem Komáromban a Magyar Lovas Színházzal is. Ott milyen feladatokat kapott?

– Koltay Gergely és Szűts István írták a Honfoglalás című rockoperát a színháznak. Egy nap Gergely megkérdezte: Kisanyám, nem akarsz a darabban szerepelni? Írtunk egy szép dalt, elénekelhetnéd. Így csöppentem bele az előadásba, aztán ott ragadtam a színházban.

– Lovon is énekelt?

– Gálaműsorokon előfordult. A színházban tanultam meg lovagolni, az elején nagyon féltem, képes voltam álló lóról leesni. Aztán összeszoktunk Lopival, és harmóniában lovagoltunk be az előadásokra.

– Kétéves volt, amikor kitört a délszláv háború. Hogyan vészelték át azokat az éveket?

– A kezdeti időszakra nem emlékszem, arra viszont igen, amikor 2000-ben bombáztak. Mohol közelében nem, de a szirénák és vadászrepülők hangja félelmetes volt. Sötétedés után nem mehettünk ki. Ha volt áram, akkor nem volt víz, vagy fordítva. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy a szüleink mi mindent tettek azért, hogy viszonylag normálisan élhessünk. A bőrönd azért ott állt összepakolva, hogy ha nagy baj történne, azonnal indulhassunk.

– Akkor és azóta is sokan elhagyták az otthonukat. Ön hol képzeli el a jövőjét?

– A férjemmel, aki kolozsvári származású, szeretnénk a Vajdaságba költözni. Ez is olyan szép, hogy a két határon túli magyar Budapesten talált egymásra. Nagy veszteség számomra, hogy július óta nem tudtam hazamenni, de talán ez a felelősségteljes hozzáállás, féltem a családomat. Amikor tehettem, minden második hétvégén hazautaztam. Számomra megnyugvás otthon lenni, a családi szeretetben tudok feltöltődni, kikapcsolódni. Fogy a magyarság a Vajdaságban. Azzal, hogy mi hazaköltözünk, ha csak egy embert meg tudunk győzni arról, hogy otthon is vannak lehetőségek, akkor már megérte. A karrieremet sem kellene feladnom, sem a színházat, sem a Kormoránt.

– Fellépett már otthon?

– Igen, és életem egyik legboldogabb napja volt. Úgy izgultam, mint az első koncerten. A közönség pedig énekelte velünk a dalokat!

– Miután átjött Magyarországra, hogyan fogadták határon túli magyarként?

– Nehéz volt elszakadni a falumtól, a szüleimtől, de szerencsére olyan kollégiumban laktam, ahol vajdaságiakkal voltam körülvéve. A néprajz tanszéken nem, de máshol többen megjegyezték, hogy milyen jól beszélek magyarul. Néha „le­jugóztak”, vagy azt kérdezték, hogy a szüleim is magyarok-e.

– Fellépett olyan zenésszel, akiért gyerekkorában rajongott?

– Nagy rockzenerajongó voltam, és ha valaki azt mondta volna, hogy egyszer egy színpadon állhatok Kalapács Józseffel, akkor nagyot nevetek. És megadatott, többször is. Első alkalommal úgy örültem, mint egy kisgyerek. Szerencsés vagyok, mert együtt énekelhettem Varga Miklóssal, Deák Bill Gyulával, Vikidál Gyulával és Charlie-val is. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek és mindazoknak, akik lehetőségeket adtak nekem, hogy színpadon énekelhessek és játszhassak.