Márna trappistával

A hazai horgászatra épülő ágazat évi több tízmilliárd forintnyi adó- és költségvetési bevételt hoz. A járvány miatt ugyan sok nemzetközi verseny maradt el, a csaknem hétszázezres regisztrált hazai pecásgárda némileg javít az eredményen. A hal kincs: drónokkal, kamerákkal, akár éjjellátóval felszerelkezett hatóságiak vigyáznak rá. Nem éppen ok nélkül.

Ki fárad el hamarabb? A profik nem csak a szerencsében bíznak Fotó: Nógrád Megyei Hírlap–Torjay Attila

A világ horgászturizmusa is megszenvedte a koronavírust. Csupán az Egyesült Államokban negyvenmillió horgász van, akikre évről évre 170 milliárd dollár bevételű ipar épül, amely most romba dőlt. Európában sem jobb a helyzet. Tavaly kilencmillióan pecáztak kedvtelésből, akiknek fele különböző versenyekre is járt. Nekik köszönhetően csak a tengerparti települések vállalkozói sok millió eurónyi bevételhez jutottak, ugyanis a „boldog békeidőben” a horgászoknak rengeteg közösségi programot szerveztek. Miután ezek elmaradtak, gyászos évadot zárnak a vendéglátósok, a szállásadók, a hajóépítők és hajót bérbe adók, a horgászfelszerelés-gyártók, de még az idegenvezetők is.

Egymillió türelmes ember

A francia Riviérán a júliusi, augusztusi átmeneti pezsgés után szeptemberre ismét kihalt minden. A turisztikából élők itt is pórul jártak, csakúgy, mint a kisvállalkozó halászbárkások, akik az éttermeket látták el a zsákmányukkal.

– Idén két olyan hónap volt, szemben a tavalyi nyolccal, amikor számolhattam bevétellel. A rezsit persze akkor is fizetnem kell, ha a rolót fel sem húzom. Igaz, több egyedülálló horgásszal találkoztam, de ők helybéliek voltak, és nem a versenyekre érkező külföldiek – számol be a CNN hírtelevíziónak hatalmas sóhajok közepette egy horgászfelszerelést is áruló üzlettulajdonos, Joseph Seibel. Pedig örülhetne is a helyi pecásoknak, ám, mint mondja, nem ez a fizetős réteg. – Amerikából, Ausztráliából, Kínából érkeznek a nemzetközi versenyekre azok a gazdag kuncsaftok, akik a fél boltot felvásárolják a verseny sikere érdekében. Esténként hajótúrákat szerveztek, mulattak, és kiették az éttermeket. Mikor jönnek ismét, ki tudja? – sóhajt ismét a televízió riportfilmjében a boltos, miközben bejárati ajtajára kiteszi a Zárva táblát.

A dominóeffektus Magyarországot is elérte, pedig a horgászat fejlődik a legdinamikusabban a szabadidős tevékenységek közül. A családtagokkal együtt egymillió ember választja ezt a kikapcsolódást. Összesen több mint 140 ezer hektáron lehet pecázni. Tavaszra leállt a nemzetközi versenysport, elmaradtak a külföldi horgászturisták, pedig a korábbi versenyeken rengetegen voltak. Lett volna Magyarországon több világbajnokság is, amelyek elmaradása azért fájó, mert több szakágban jelenleg vezetjük a világranglistát. Azóta zömében sikerült a hazai programokat pótolni, sőt mind a 22 magyar bajnokságot megrendezte, illetve várhatóan megrendezi a Magyar Országos Horgász Szövetség ­(MOHOSZ). Ám ez sem segít azon, hogy a vírus miatt a külföldiekre vonatkozó versenybevétel-kiesés meghaladja a százmillió forintot. A külföldiek közül sokan MOHOSZ-tagok a kedvezmények miatt, de bőven vannak olyanok is, akik turistahorgászjegyet váltanak. Dérer István, a szervezet alelnöke szerint a külföldiekkel kapcsolatos bevételkiesést bőven kompenzálja, hogy soha nem látott mértékben növekszik a magyar horgászok száma, ezért felértékelődik az ágazat szerepe.

– A tavaszi-nyári időszakban hetente ötezerrel gyarapodott a tagok száma, ugyanis a korlátozások a szabadidős tevékenységet nem érintették, rengetegen választották a természetet az otthoni karantén helyett. Jelenleg 695 ezer regisztrált horgászt tartanak számon hazánkban. A 36–45 éves korosztályból vannak a legtöbben, de a hölgylétszám is ötvenezer fő feletti, és több mint 65 ezer gyermekünk van. A teljes ágazat évi több tízmilliárd forint adó- és költségvetési bevételt generál. Több ezer munkahelyről van szó, a jegykiadóktól a halőrökig, a horgászboltosoktól a kikötőüzemeltetőkig. Örvendetes, hogy a vírus miatt jelentős mennyiségű pontyot telepítettek az állami vizekbe. Miután beütött a krach, az állam nyolcszázmillió forintos mentőövet dobott a haltermelőknek, és felvásárolta tőlük azt az óriási készletet, amely a járvány– a külföldi értékesítés ellehetetlenülése – miatt a haltermelőknél maradt. Így ezerkétszáz tonna immár fogható hal került több mint 350 helyre – sorolja az elnökhelyettes.

A magánkézben lévő kisebb természetes vizeken, kavicsbányatavakon már a kilencvenes években megkezdődött a horgásztatás, de csak az maradt talpon, aki fejlesztett. E vállalkozások azokat célozták meg, akik rövid idő alatt akartak fogásélményhez jutni. A recept intenzívebb halasítást ír elő és folyamatos etetést. E módszernek meglehet nincs sportértéke, de a zsákmány garantált. Az utóbbi időben csatlakoztak ehhez azok a halgazdaságok is, amelyek állományuk egy részét bérhorgásztatással szedik ki.

A dunavarsányi Farmer tóhoz is több család látogatott ki most, mint tavaly, ám a helyzetet mégsem látja rózsásnak az ingatlan üzemeltetője, aki épp egy verseny lebonyolítására készül. Nagy Lajosné bevételéből nem csupán a versenyek elmaradásából származó összeg hiányzik, a helyzet ennél bonyolultabb. Neki a kasszát gyarapító horgászszám a lényeges, így óriási érvágásnak tartja azt a pár évvel ezelőtt hozott rendeletet, amely kimondja, hogy a magántónál is állami horgászjegyhez kötik a hobbipecázást. Ez szerinte azért felesleges, mert a belépésnél az üzemeltető mindig tájékoztatja a vendéget a kifogható halfajtáról, a mennyiségről, illetve a „játékszabályokról”. Távozáskor ellenőrzés van, nincsenek kiskapuk. A halas jegy naponta 4800 forintba kerül fejenként, így ebből elvihető két kiló ponty vagy amur és háromkilónyi vegyes hal. Az e feletti mennyiség napi árfolyamon megvásárolható, amely ezer és kétezer forint között mozog jelenleg.

– Amikor a kilencvenes évek elején kárpótlásban visszakaptam az ingatlant, bérbe adtam egy bányavállalatnak. Később elvonultak, és itt maradtam egy 2,5 hektáros terület közepén egy tóval. Nem volt kérdés a hasznosítás. Mielőtt bárki azt hinné, egyenes az út a meggazdagodáshoz, téved. A területet gondozni, parkosítani, a tavat tisztítani kell, továbbá gondoskodni a halaknak kukoricáról, búzáról, gyógyszerről. Ehhez jön a villany-, illetve a szemétdíj, mert vendégház is van a parkban. Miután a víz állami tulajdon, ezért is bérleti díjat fizetek. Csak az üzemeltetési költség havonta több százezer forint. Sőt bevételem csak nyáron van, hiszen télen zárva vagyok, noha a rezsit akkor is fizetem, tehát öt-hat hónapom van a pénz előteremtésére – sorolja a tételeket a tulajdonos, akinek évente mindez két-hárommillió forintját emészti fel. – A rezsi attól is függ, hogy kell-e telepítenem halat, de szerencsére az utóbbi pár esztendőben már önfenntartó a tó állománya, szaporodnak a pontyok, a kárászok, a sügérek. Amennyiben ez mégsem elegendő, akkor legalább tíz mázsát veszek, ennyi kell ahhoz, hogy a kínálat bőséges legyen. Fajtától függően ekkora telepítés akár kilencszázezer forintba is kerülhet – mondja az üzemeltető, aki a túlzott bürokráciát tartja a legnagyobb problémának, illetve a vírus második szakaszának beláthatatlan következményét. Mindenesetre pecás módon, „görbülő botot” kívánva köszön el.

Hogy mennyire válik be a jókívánság, éjszaka kiderül, ugyanis Halmai Csabával, a halásztelki horgászegyesület elnökével a Pest megyei város Duna-partjára tartunk. A késő délutáni őszi napfény festői színekbe öltözteti a mezőt, majd az ezt felváltó akácost, amelyen keresztülvágunk. Végül egy lélekvesztő ösvényen, pár perces caplatás után leérünk a partra. Megszabadulva a málhától, botoktól, székektől nagyot szippantunk a tiszta, vízillatú levegőből. Az elnök előre felkészített, hogy egy ellenségünk lesz, és az nem a halőr, hanem ősz ellenére a temérdek szúnyog. Nincs az a csodakrém és spray, amely ilyenkor elegendő.

Ki fárad el hamarabb? A profik nem csak a szerencsében bíznak
Fotó: Nógrád Megyei Hírlap–Torjay Attila

A rossz csali átka

– A halőrökkel nincs gond, be kell tartani a játékszabályokat, amelyek szigorodtak. Harminc éve pecázom, a fegyelem miatt megnőtt a természetes vizeinkben a halállomány, és szerencsére az éttermeknek, bisztróknak sem lehet eladni feketén a zsákmányt. Olykor drónokkal vagy a víz közepén lévő csónakokból ellenőrzik távcsövekkel, kamerákkal, akár éjjellátóval felszerelkezett hatóságiak a pecásokat – sorolja a legújabb felügyeleti praktikákat Csaba, miközben a felszereléssel ügyködik, illetve kukoricát csúzliz a vízbe. Persze tudja, hogy hol érdemes letelepedni, merre várható jó kapás. Ez kulisszatitok, ám annyit mégis megtudok, hogy időjárástól, vízállástól, a parti iszaposságtól is függ a zsákmányt ígérő haltartó hely. Errefelé sok a márna, keszegféle és paduc, de van amur és ponty is, illetve a ragadozók közül csuka és harcsa, valamint süllő. Gyakorlatilag minden folyami halfajta megtalálható, hiszen a nagy Duna-ágnál vagyunk. – A horgásztavakban általában ponty van, ám számomra a folyami horgászat az igazi kihívás, a leggyakrabban keszeget és márnát fogok, most is jó lenne az utóbbi – mondja az egyesület elnöke.

Gyakorlott mozdulatokkal előkészült az errefelé alkalmazott technikához, a feederezéshez. Mint megtudom, ez a módszer pont az ilyen rövid idejű pecázáshoz jó. A kapást a meggörbülő, érzékeny botspicc jelzi, amelyre a vizet bámuló horgász azonnal a bot bevágásával válaszol. Végre a másik bot is elkészül, szintén a rezgőspicces fenekezéshez. Ez a legkedveltebb módszer, ám a tapasztalat nem árt.

– Hiába a jó bot, ha rossz a csali – suttogja Csaba, és szélesre tárja a horgokat, ólomsúlyokat, csipeszeket, ollókat, damilokat rejtő kincsesláda tetejét. Forintban és technikában határ a csillagos ég, van már olyan okostelefonos alkalmazás, amely jelzi a kapást a horgásznak, aki esetleg lefeküdt aludni. A halradarokról, akár a félmillió forintos orsókról, botokról, űrtechnikánál alkalmazott anyaghasználatról nem is beszélve. Az üzleti potenciál hatalmas, egyben elképesztő, illetve az is, hogy a halak gyakran a legegyszerűbb dolgokat kedvelik, mint például a márnák a trappista sajtot, amely a sokezres ízesített műanyag csalik helyett remek és olcsó megoldás – osztja meg velem Csaba a trükköket, ám hirtelen megmozdul az egyik bot. A milliószor elismételt mozdulatnak köszönhetően a dévér rövid parti „látogatás” után fél percen belül ismét a Dunában köt ki. Ezzel kapcsolatban a sokakat megosztó „fogd meg, és engedd vissza” mozgalom jut eszembe. Mi értelme van ennek, a laikus nem, de egy korrekt pecás biztosan érti, hiszen sporthorgászunk az este folyamán vagy három húszdekás karika-, illetve egy gyönyörű negyvencentis dévérkeszeget eresztett vissza. Csaba csak olyan halat szeretne hazavinni, amiért jött, márnát. A többiek hadd éljenek, szaporodjanak, csupán a kedvtelés a lényeg. Így aztán tovább forognak az orsók, rezegnek a botok, míg végre horogra nem akad egy gyönyörű, több mint ötvencentis márna. Ez már valóban a haltartóban, végül majd a tepsiben végzi.

Itt se tilalmi időszak, se méretkorlátozás. Ideális körülmények
Fotó: Getty Images

Szigorúbb adminisztráció

– Ami a horgászlehetőségeket illeti, szívfájdalmam, hogy ma Magyarországon nincs olyan horgászengedély, amelyet az amatőrök olcsóbban vásárolhatnának meg, mivel az a kifogott hal megtartására nem jogosít. Megszerzem-visszadobom, haza sem viszem, mégis fizetnem kell a „halas engedélyt”? Persze a legtöbb horgász csak azt fogja meg, amit megeszik, ám még mindig sok az olyan, akiket csak „húsevőnek” minősítek. Ők megbabonázva szállítják haza a minél nagyobb zsákmányt, és otthon felhalmozzák – meséli az elnök, miközben beesteledett. Kilencre jár, le is hűlt az idő, valóban elviselhetetlen a szúnyoginvázió.

Miközben szedelőzködünk, majd a gáton keresztül, immár egy márna társaságában elhagyjuk a „támadási helyszínt”, egy újabb, sokakat megosztó téma, a méretkorlátozás és a kifogható éves darabszám szigorítása kerül szóba. Csaba szerint üdvözlendő, hogy a változás a nagy halakat védi a fajfenntartás érdekében, még akkor is, ha sok pecás dühöng emiatt. Mint megtudom, november és március között a vermelő halak miatt a szonár, azaz a halradar használata nem megengedett. Sőt a rendelet megtiltja a horogra kívülről akadt hal megtartását is. Ez azt jelenti, ha a horog nem a szájába akad, akkor az nem vihető haza. A szabályosan kifogott, harmincöt centinél nagyobb halat pedig csak kíméletesen leölve lehet elszállítani.

Ha belegondolunk abba, hogy a naponta kifogható darabszámmal a védett halfajokból éves területi engedéllyel összesen legfeljebb száz fogható ki, nem rossz ez az arány. Persze a méret- és darabszámlista igen hosszú és bonyolult, oldalakon keresztül olvashatunk az egyes halfajok tilalmi idejéről is. Lassan könyvelőt kell alkalmazni – sorolja némi iróniával az adatokat az elnök, miközben megállunk, hogy megmutassa a könyvelését. Ahogy az elemlámpa fényében látom, csak erre a területre korlátozva legalább húsz halfajta, köztük védett és fokozottan védett szerepel, minimum- és maximummérettel, súllyal, darabszámmal, tilalmi időszakokkal és egyéb fontos tudnivalókkal. – Ma már a horgászat nem csak abból áll, hogy lejövök a partra, kifogom, amit csak tudok. Az adminisztráció, a szigorítás együtt jár ezzel a hobbival. Sokan nem értenek egyet ezzel, ahogy hallom, illetve azzal sem, ha valaki pecázni akar, és letette a vizsgát, azután egyesülethez kell csatlakoznia, hiszen csak akkor vehet területi jegyet. Amíg mindez nincs, horgászengedély sincs. Ez utóbbi ára 20 és 74 ezer forint között van, annak függvényében, hogy folyóvizeinken, tavainkon szeretnének pecázni, netán vegyesen. Amennyiben intenzíven halasított magántavon, amelyet mi csak akváriumhorgászatnak hívunk, ott a napijegy összege pár ezres tétel. A napijegy nagyjából mindenhol egyforma, három-hatezer forint – ismerteti búcsúzóul az összegeket az elnök, mert megérkeztünk az egyik forgalmas főútnál hagyott autómhoz. Furcsa és éles váltás az éjszakai városi nyüzsgés a háborítatlan Duna-part után, amelyre még órák múlva is emlékeztet a hal, a csali, a mocsár és a szúnyogriasztó keveredő illata kezemen és ruhámon.

Még mindig a ponty

A magyarországi halgazdaságok a keltetéstől az étkezési méretű hal előállításáig foglalkoznak haltenyésztéssel. Ennek döntő hányadát, 84 százalékát Dél-Dunántúlon, Észak-Alföldön és Dél-Alföldön termelik. A legtöbb halat Hajdú-Bihar megyében termelték 2019-ben, de számottevő mennyiséget halásztak le Békés, Somogy, Jász-Nagykun-Szolnok, Tolna, Csongrád-Csanád és Baranya régióban is – derül ki a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Agrárgazdasági Kutatóintézetének jelentéséből. A halászati ágazatban felhasznált víz mennyisége 2019-ben közel 290 millió köbméter volt, ami több mint nyolc százalékkal növekedett az előző évhez viszonyítva. A tógazdaságok termelésében továbbra is a ponty a meghatározó, 84,5 százalék. Ez a halfajta hagyományosan három év alatt éri el az étkezési méretet, ám a kistavas rendszerekben tápos takarmányozással ez két évre csökken. A növényevő halfajok közül az amur és a busa a legkedveltebb 3,1, illetve hétszázalékos megtermelt mennyiséggel. Az értékes ragadozó halak (mint a csuka, a harcsa és a süllő) lehalászott mennyisége 265,8 tonna volt, ám ez 19 százalékkal kisebb volt az előző évinél. A szakemberek szerint sem szakadhat meg a halgazdálkodási folyamat. Ezt az Agrárgazdasági Kutatóintézet statisztikája is bizonyítja, hiszen a hazai tógazdaságokban a haltermelés meghaladta a 22 ezer tonnát, a zárt rendszerekben termelteké pedig a négyezret. Ez utóbbinak több mint kilencven százaléka afrikai harcsa volt. Ellenben a nyár elejére padlóra került az ágazat mindkét része, az intenzív akvakultúra és a tógazdálkodás is. A fő ok, hogy a járvány kitörésekor a kereskedelmi forgalom szinte teljesen leállt, borult a készletgazdálkodás, hiszen a legnagyobb áruházakból a tartós fogyasztási cikkeket vitték, és nem pontyot, süllőt – mondja a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet szóvivője, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója. Lévai Ferenc szerint jött a második csapás is: a feldolgozott haltermékek – ponty, pisztráng, afrikai harcsa – a tenyésztőknél „benn ragadtak”, hiszen a korábbi felvásárlók, az éttermek, szállodák is bezártak. A nyár elején az átlagos fogyasztás alig tíz százalékra csökkent.

Túlélő tolvajok

Sikeres a Magyar Horgászkártya és az egyszerűsödő, elektronikus ügyintézés, sőt a horgászvizsga is ingyenes, tisztul az ágazat. Egyre több a halőr, javul a technikai felszereltség, ám még mindig van egy csökkenő létszámú, két-háromszáz főre becsült kemény mag a MOHOSZ és horgászszervezetei tudomása szerint. Ők vígan orvhalásznak és orvhorgásznak, jövedelemszerzési célból. Érzik az ellenőrök és a hatóságok „törődését”, de még ettől sem riadnak vissza, így az országban számos helyen sok százmillió forintos kárt okoznak. Akár, mint a hetvenes években működők, ugyanis ekkor már virágzott a nagyüzemi méretű feketepiac, amely legfőképp a Balaton nyugati területét, a Keszthelyi-, illetve a Szigligeti-öblöt uralta. Rá­adásul a Zala folyó és a Kis-Balaton újraszabályozása bővítette a vízfelületet és a halállományt, az akkori Balatoni Halászati Vállalat kapacitása pedig véges volt. Annyi volt a lehalászható hal, amennyit ma már elképzelni sem lehet. A nyolcvanas évekre felfutott a turizmus, a vendéglátásban mindent eladtak aranyáron. Egyre több lett a vitorlás, senkinek sem tűnt fel, ki és mit és mekkora hálót dob a vízbe. A haszon hatalmasra nőtt, a nyolcvanas évek közepén volt, ahol ezer forintért árulták a süllő kilóját feketén. Napjainkban ugyanez három-négyezer forint. A probléma leggyakrabban a bizonyítással van, ugyanis az ellopott hal hiánya a vízben nem látszik. Lebukni szinte kizárólag tettenéréssel lehet, mégpedig akkor, amikor átpakolják a zsákmányt. Nyílt titok, hogy ma is van olyan család, ahol apáról fiúra száll a tudomány és az eszközpark.

A hierarchia alján a merítőhálóval próbálkozók, illetve a gereblyézők, azaz a szerelékre kötött nagyobb, többnyire hármas horoggal dolgozók állnak. A következő kaszt a vitorlásból és evezős csónakból fix, bevált helyeken horgászóké és hálót vetőké. A csúcson az elosztók, illetve a pénzbeszedők vannak most is, csakúgy, mint ötven évvel ezelőtt.