Nemeskürty, a mi Julianus barátunk

Nemeskürty a józanság elmepórázán tartott szenvedélyével fordul a magyar históriához létértelmezésért.

Nemeskürty István a hadtörténeti múzeumban, 2005 Fotó: Honéczy Barnabás Forrás: MTI–Honéczy Barnabás

A történelem tele kis népek tragé­diáival. Alighanem e felismerés erjedezhetett az immár öt éve, 2015. október 8-án elhunyt Nemeskürty Istvánban, mikor IV. Béla múlt század végi Julianus barátjaként a magyar történet forrásvidékei után eredt drámára is érzékeny esszéíró tollal. Dráma feslik föl, amerre tekintete visszabolyong az időben, szólván Dózsa György tetteiről, a Mohács utáni tizenöt esztendőről, vagy dokumentumértékű rekviemet szárnyaltat a Don-kanyarban elpusztult 2. magyar hadseregért.

Nemeskürty a józanság elmepórázán tartott szenvedélyével fordul a magyar históriához létértelmezésért, mint aki megélte, hogy több mint ötven esztendőn át kisajátítani, sőt ellopni szándékozták nemzetünk történetét, kótyavetyélvén aktuálpolitikai heti-, sőt napivásárokon. Mint aki nem feledi, hogy „előbb volt a magyar történelemtudat, mint történelemtudományi mű”. Figyel Anonymus honfoglalásregényére, sokszázados népi emlékezetre, miszerint államalapítás előtti magyar törzsek maradtak az őshazában, amelyeket Julianus barát meg is talált, s hogy a Miatyánk középkori szövege csaknem szó szerint azonos azzal az imával, amelyet ma mormolunk. Vajon összedőlne e térség felépítménye, hol megkímélik a serdülőt maturandusvizsgát tenni ősei magyar történetéből, ha házi olvasmányul ajánlanánk legalább a Mi, magyarok című Nemeskürty-munkát a maga nagy tárgyi apparátusával, nyelvi és stílbéli bűbájjal kalauzolgató, máig lüktető szívbéli hangjaival? Megkerülhetetlen nagyszabású irodalomtörténete is, a Diák, írj magyar éneket, mely a középkortól 1945-ig hozza szívközelbe literatúránk idővel dacoló értékeit,

Így válhatott ő, a mind megjelenésében, mind szellemiségében elegáns úr katonacsalád sarjaként az identitását épp veszejteni kész kortársi magyarság közvetlen szóval megszólítható tanár urává. Kevesen tudják, hogy történelem és nyelv egységének a korszak csaknem minden hadszínterén: könyvteremtéstől filmgyártásig apostola volt mint kiadó és filmkatalizátor, históriai balhiedelmek ellen tényeket torlaszoló történész.

Ő adta ki először Ottlik Géza korszakos művét, az Iskola a határont, ő verbuválta együvé a Jancsó­ Miklós–Hernádi Gyula párost, hogy egy sötét korban a Kárpát-medencéből a magyar filmes jelenlét is kiragyoghasson a nagyvilágba. Kevesen tudják, hogy forgatókönyvírója volt az Egri csillagoknak, a Tizennégy vértanúnak, a Széchenyi napjainak, a Rekviem egy hadseregért című alkotásnak.

Utóbbi munkájában feltárván egy tétova lelkű, nemzetvesztő háborús politika minden apró részletét, tabukat döntve nyitotta meg a magyar történelmi dokumentumfilm-gyártás Sára Sándoron, Csoóri Sándoron át továbbívelő, százötvenezer magyar katona értelmetlen halálának nem emlékművet, hanem felkiáltójelet állító folyamát. Igazság- és hatásmechanizmusa ebben rejlik: sosem csupán a történelem érdekelte, az egész letűnt magyar élet bőre alá bújik, a megszokottnál emeltebb tekintettel pillantva korokra, társadalmak történetére. Történelem és nyelv összefüggésében ő egyik legnagyobb identitáskeresőnk, aki vallja: „a magyar irodalom tartotta fenn évszázadokon át a magyar létezés folyamatosságának tudatát”. Ezért is toldotta meg históriatudományát a szépíró tollával.

Nemeskürty István a hadtörténeti múzeumban, 2005
Fotó: MTI–Honéczy Barnabás

A millennium évében azért vállalt az ünnepség felöltöztetésére kormánybiztosi szerepet, mert a gúnya alatt is rég felismerte: „Magyarország emberanyaga a huszadik század második felére kicserélődött.” A történelmi agymosáson átesett lakosság, feledvén Széchenyiék valós léthelyzetbe fogódzó, eredendő liberalizmusát és legnagyobb magyarkénti hazafiságát, a szocialista internacionalizmus és kozmopolitizmus mételyét legeli. Napirenden a nemzet tagadása és fitymálása, a magukat nemzeti érzelműeknek vallók gúnyolása. A hatósági származáskutatásnak jelentős része van ebben – vallja –, s nem kíméli magát némi váteszi imperativustól: „Megmaradásunk feltétele a nyelvünk. A következő ezer év akkor maradhat a mi ezer évünk is, ha bármiféle politikai rendszerben megtartjuk nyelvünket. A nemzeti öntudat léte ebből következik. Amíg anyanyelvünkön gondolkozunk, tervezünk, számolunk, érvelünk, alkotunk, addig a nemzet magától értetődően jelen van; létezik. Ha annak idején, a hatóságilag előírt ősnyomozás (és ősválasztás) évtizedeiben tudatosan átéltük volna, hogy nyelvünk által vagyunk magyarok: sok tragédia elkerülhető lett volna.”

Csoda-e hát, hogy a magyar nemzet sors­szálakat bogozgató krónikása Erdély szerelmese volt egyben? Kevesen ismerték mifelénk Édes Erdély címmel 1988-ban megjelent Erdélyi krónikáját, dokumentumjátékát, amely első mondataival a Trianon-trauma eleddig annyit bújtatott történelmi előzményéről ránt le leplet: „1916. augusztus tizenhetedikén Párizsban a Román Királyság megbízottai titkos szerződést kötöttek Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország képviselőivel!” Természetesen Erdély sorsáról. Álljanak itt szinte napiparancsként szikrázó mondatai Magyarnak számkivetve című könyvéből: „A nagyvilág nem kedvel bennünket. Legkevésbé belőlünk meggazdagodott szomszédaink. Bár nekik alighanem sikerülni fog zsírosabb falatokhoz jutniok a közös tálból. Őrizzük féltékeny gonddal nyelvünket, kultúránkat. Nézzünk mindig az állam vezetőinek körmére. Ne tehessék azt, ami nekünk káros, és csak nekik hasznos. Nézzünk bátran a világ hatalmasságainak szemébe, és ne mulasszuk el az országunkat kormányzó bárkiket figyelmeztetni arra, hogy létezik náluk nagyobb erő is: Isten akarata. És a mi hitünk.”

Személyes élménnyel szegném be soraim. Több mint egy évtizede, amikor lapszerkesztőként is rám dörömbölt a felismerés, hogy olvasó székely atyámfiai mily járatlanok – okkal – nemzetünk históriájában, budapesti telefonján csöngettem föl Nemeskürty István tanár urat, egyezne bele a Mi, magyarok című csodálatos összefoglaló munkájának térítésmentes székelyföldi napilapközlésébe. Mintha az Úr hangja válaszolt volna dolgozószobájából: „Mindig egy ilyen telefonhívásra vártam, barátom. Üdvözletem a székelyeknek.” Így olvashattuk háromszékiek másfél éven át naponta, hogy mi magyarok vagyunk.