Egyszer kamaszkoromban a buszon láttam egy embert, és nem tudtam eldönteni, hogy ő az vagy sem. Teljesen kiborultam ettől. Később összejöttünk, de hiába, az elveszett éveket nem lehet visszahozni, sose volt igazi apa – fiú kapcsolat a miénk. Valahogy kivakartam magamat a sivár gyerekkor nyomása alól, a kishitűségből, amit belém vert az élet, de az állandó szorongást csak gyógyszerekkel bírom enyhíteni. Nem voltam igazán jó apa, hiányzott a minta hozzá. A fiaimra nem lehet panaszom, rendesek, bár ha összevetem őket az unokatestvéreik sikereivel, elkomorodom.
A feleségem legnagyobb erénye, hogy még engem is elvisel. Istenem, micsoda pályát futhattam volna be, ha nincs ez az átkozott gyerekkor, a peches családi háttér, a Rákosi terror, aztán a sunyi diktatúra! Nem tudok szabadulni az emlékétől. Szenvedélyem lett, hogy felkutatom, és bújom az erről szóló memoárokat, dokumentumokat. Szinte mást se olvasok. És hallgatom a kortársaim ostoba lelkendezéseit. Nem értem, hogy van képük felhőtlenül kacagni, mintha egy másik világban éltek volna?!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!