Egy Ratkó-gyermek színe és visszája

Falusi mamám életben tartott, városi mamám pedig tartást, önbizalmat adott az élethez.

Budapest, Zugló, a Hermina út (korábban Május 1. út)felé nézve. 1953. Adományozó: Márk Iván Forrás: Fortepan

Mindent a két mamámnak köszönhetek. Falusi mamám életben tartott, városi mamám pedig tartást, önbizalmat adott az élethez. Ötvenben születtem, gondolhatják, mi ment akkor. Apámat a kutató intézetből vitték el szervezkedés gyanújával. Ítéletet sosem kapott, de leverték a fél veséjét, és benn tartották ötvenháromig. Anyám utolsó éves egyetemista volt, mihez kezdett volna velem? Így kerültem két hetes koromban falusi mamához Szabolcsba. Azt mondják a rokonok, akkora élni akarás volt bennem, hogy az elcsent fűszeres húsgombócot tömtem magamba, mikor mások még csak anyatejjel éltek. Nevetett az orvos, azt mondta vasból van a gyomrom. Végül minden jóra fordult, engem megerősítettek a falun töltött évek. Végre együtt lehetett a család, mikor városi mama mellől kihalt a második férje, akit magunk között csak ronda bácsinak neveztünk, mert nem engedte, hogy korábban beköltözzünk hozzájuk.

A szüleim házassága nem állta ki a folytonos megpróbáltatásokat, elváltak. Apámmal fiatal felnőttként kialakult egy mély barátság, a szellemi fejlődésemhez rengeteget kaptam tőle. Gyönyörű gyerekkorom volt, abban az általános szegénységben. Imádtam a gangos bérházat, a Lizsét, ahová sokszor kijártunk városi mamával. A sport új barátokat hozott. Sosem voltam nagy tehetség, de megtanított a csapatszellemre, no meg a győzelem és a vereség elviselésére. Sose felejtem a nomád nyaralásokat Bélatelepen, a bérelt kis faházban. Nem mondhatom, hogy mindig elkerül a szorongás, de a körülményekhez képest ép, egészséges, jó kedélyű ember lett belőlem. A mélypontjaimra úgy gondolok, hogy volt miből tanulnom. Kiváló fiaim vannak, nagyszerű feleségem, sikeres életpályám. Társaságban meg se merem említeni, hogy teljes az életem. Derűsen hallgatom inkább a mások panaszait.

Budapest, Zugló, a Hermina út (korábban Május 1. út)felé nézve. 1953. Adományozó: Márk Iván
Fotó: Fortepan

Meg se születtem volna, ha nem tiltja a Ratkó törvény az abortuszt. Ha nincs a két nagymamám, én már kiskoromban elpatkolok. Elképzelni sem tudják, miken mentem keresztül. Két hetes koromban falura vittek, apám börtönben, anyám munka nélkül. Mikor fölkerültem Pestre, elmúltam két éves, olyan tájszólással beszéltem, hogy kigúnyoltak a gyerekek. A városi nagymamánál húztuk meg magunkat, ma már elképzelhetetlen szegénységben. Azt mondják a pszichológusok, hogy három éves korig lényegében kialakul az ember személyisége. Örök életemben cipelni fogom azt az első három évet. Hiába minden. Ezt nem lehet letenni, mint egy megunt kabátot. Anyámék persze elváltak, évekig nem találkozhattam apámmal.

Egyszer kamaszkoromban a buszon láttam egy embert, és nem tudtam eldönteni, hogy ő az vagy sem. Teljesen kiborultam ettől. Később összejöttünk, de hiába, az elveszett éveket nem lehet visszahozni, sose volt igazi apa – fiú kapcsolat a miénk. Valahogy kivakartam magamat a sivár gyerekkor nyomása alól, a kishitűségből, amit belém vert az élet, de az állandó szorongást csak gyógyszerekkel bírom enyhíteni. Nem voltam igazán jó apa, hiányzott a minta hozzá. A fiaimra nem lehet panaszom, rendesek, bár ha összevetem őket az unokatestvéreik sikereivel, elkomorodom.

A feleségem legnagyobb erénye, hogy még engem is elvisel. Istenem, micsoda pályát futhattam volna be, ha nincs ez az átkozott gyerekkor, a peches családi háttér, a Rákosi terror, aztán a sunyi diktatúra! Nem tudok szabadulni az emlékétől. Szenvedélyem lett, hogy felkutatom, és bújom az erről szóló memoárokat, dokumentumokat. Szinte mást se olvasok. És hallgatom a kortársaim ostoba lelkendezéseit. Nem értem, hogy van képük felhőtlenül kacagni, mintha egy másik világban éltek volna?!