Ezt már csak suttogta anyám, mert apám soha nem tudta meg az összes stiklimet. Már nem érdemes belevágni, majd ha sokat együtt leszünk, elmesélem neki, ha merem.
– Nézd, Ali! Eger! – fogta meg anyám apám karját, és fordította volna arrafelé, de ő csak hümmögött a bajusza alatt.
Nem szóltam egy szót sem, mert ismertem a rejtegetett családi történetet. Apám az egri papneveldébe járt, de szerelem okán megszökött a felszentelés elől, és az a szerelem még nem az anyám volt. Kicsit előresiettem, nehogy engem is megégessen a szikra. Már közelegtem az örökmécseshez, amikor megláttam egy nevet.
Sáromberke.
Intettem, sürgettem őket.
– Sáromberke. Mezőmajos. Mezőalmás – suttogták.
Apám megfogta anyám kezét, s csak annyit mondott: Zsóka.
Zsóka odahajtotta a fejét Alajos vállára, s átsuhant rajtuk az első érintés emléke.
Az angyal talán lesütötte a szemét, de én szégyenlős gyönyörűséggel néztem szüleim földöntúli szerelmét. Ezekben a falvakban találkozott egymással a gyergyói hetyke legény és az iharosi kicsi lány, aki a legnehezebb időkben is úgy tartotta a fejét, hogy látszott fölötte a korona. Amikor Erdély visszatért, mentek a hívó szóra, tanítani a már akkor is szórványos Maros-vidék felé. Átkeltek egy törékeny csónakon a megáradt folyó fölött, és egy hajóban eveztek, amíg a sors megadta nekik.
Aztán tovalibbent a varázslat, s ott álltunk az örökmécses előtt. Lent lobogott a láng, fönt a széttöredezett nemzettest. Láttam rajtuk, még mindig nem hiszik, hogy Magyarország létezhet Erdély, Mezőség, Kárpátalja, Felvidék, Őrvidék, Muravidék, Drávaszög és Délvidék nélkül.
– Lehet így élni? – kérdezte apám, aki élete utolsó percéig arra a pillanatra várt, és most onnan is arra vár, hogy egyszer minden visszajöjjön.
– Lehet – félve mondtam ki a szót, mint a kisgyerek, aki szorongva préseli ki magából az igazat, mert tudja, hogy az apja mást hallana.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Akkor őrizzétek a holtak emlékét, és vigyázzatok az élőkre. Ez a ti dolgotok és a gyerekeiteké.
