Trianoni látogatók

„Őrizzétek a holtak emlékét, és vigyázzatok az élőkre. Ez a ti dolgotok és a gyerekeiteké.”

Türelmetlen voltam, topogtam, mint egy kisgyerek. Nem csoda, hiszen évtizedek óta nem láthattam őket. Vajon éppoly picike-e, mint volt? Belekarol-e abba a magas emberbe, akire mindig felnézett?

Egyszer csak megéreztem, hogy állnak mögöttem. A táltosok érezhették így az aurát, ahogy én éreztem. Megfordultam, és eltűnt az idő, amelyik elválasztott bennünket. Az érzés vezérelt mindent: a vért az ereinkben, a lélegzetet a tüdőnkben, a fényt a szemünkben, a hangot a fülünkben, a dobbanást a szívünkben.

Agyunk elvesztette erejét a gondolat fölött.

– Szervusz, Csabikám! – mondta anyám, s megrebbentette kezével az arcomat.

– Megemberesedtél, fiam – mondta apám, s a vállamra tette a kezét.

– Már azt hittem, nem jöttök – dadogtam.

– Bízz az üzenetben! – szólalt meg egy ismeretlen hang. Embert nem láttam sehol.

Anyám aprót kacagott: – Csak mi látjuk, vigyáz ránk a hosszú úton.

– Induljunk, fiam, mert nincs sok időnk – mondta apám, és megnézte az óráját.

Az a Doxa volt, amelyet gyerekként mérgemben szétberheltem egyszer. Gondoltam, megkérdem tőle, elvitte tán a legfőbb órásmesterhez, de még nem láttam tisztán, mennyire fogunk viccelődni a szikár székellyel. Elindultunk lefelé a folyosón, s mellettünk kétoldalt sorjáztak a nevek.

– Iharos – állt meg hirtelen anyám.

– Ugye vigyáztok a nagyapa sírjára, és a kicsi lány mindig kap koszorút?

– Persze anya, mindig megyünk a nagylányokkal.

– Róluk majd még beszélünk. Ismerős van-e még Iharosban?

– Mindenki emlékszik rátok. Az egyik Bodó, a Gyula itt van a Facebookon – szaladt ki a számon.

Anyám értetlenül nézett rám, én meg gyorsan eltereltem a szót.

– Akarom mondani, néha találkozom vele…

Apám oldalra fordult, s megtorpant. Gyergyószentmiklós, írta a véset.

– Nem jött vissza, ugye? – s elrekedt a szava.

– Nem jött vissza, apa, de magyar maradt.

– Őrzik-e Márton Áron és Dsida emlékét? Belénessyek élnek-e még?

Bólintottam, és soroltam volna, kiknek az emlékét őrzik és kik élnek a Békény utcában, de anyám meghúzta a kezemet.

– Pápa! A prepák! Megvan még a fénykép? Tudod, az évfolyamunk! Az első sorban Gizi, a barátnőm, aki mindig kirántott téged a csávából a vegyiben.

Ezt már csak suttogta anyám, mert apám soha nem tudta meg az összes stiklimet. Már nem érdemes belevágni, majd ha sokat együtt leszünk, elmesélem neki, ha merem.

– Nézd, Ali! Eger! – fogta meg anyám apám karját, és fordította volna arrafelé, de ő csak hümmögött a bajusza alatt.

Szerényi Gábor rajza

Nem szóltam egy szót sem, mert ismertem a rejtegetett családi történetet. Apám az egri papneveldébe járt, de szerelem okán megszökött a felszentelés elől, és az a szerelem még nem az anyám volt. Kicsit előresiettem, nehogy engem is megégessen a szikra. Már közelegtem az örökmécseshez, amikor megláttam egy nevet.

Sáromberke.

Intettem, sürgettem őket.

– Sáromberke. Mezőmajos. Mezőalmás – suttogták.

Apám megfogta anyám kezét, s csak annyit mondott: Zsóka.

Zsóka odahajtotta a fejét Alajos vállára, s átsuhant rajtuk az első érintés emléke.

Az angyal talán lesütötte a szemét, de én szégyenlős gyönyörűséggel néztem szüleim földöntúli szerelmét. Ezekben a falvakban találkozott egymással a gyergyói hetyke legény és az iharosi kicsi lány, aki a legnehezebb időkben is úgy tartotta a fejét, hogy látszott fölötte a korona. Amikor Erdély visszatért, mentek a hívó szóra, tanítani a már akkor is szórványos Maros-vidék felé. Átkeltek egy törékeny csónakon a megáradt folyó fölött, és egy hajóban eveztek, amíg a sors megadta nekik.

Aztán tovalibbent a varázslat, s ott álltunk az örökmécses előtt. Lent lobogott a láng, fönt a széttöredezett nemzettest. Láttam rajtuk, még mindig nem hiszik, hogy Magyarország létezhet Erdély, Mezőség, Kárpátalja, Felvidék, Őrvidék, Muravidék, Drávaszög és Délvidék nélkül.

– Lehet így élni? – kérdezte apám, aki élete utolsó percéig arra a pillanatra várt, és most onnan is arra vár, hogy egyszer minden visszajöjjön.

– Lehet – félve mondtam ki a szót, mint a kisgyerek, aki szorongva préseli ki magából az igazat, mert tudja, hogy az apja mást hallana.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Akkor őrizzétek a holtak emlékét, és vigyázzatok az élőkre. Ez a ti dolgotok és a gyerekeiteké.

Elfogyott a szó, elfogyott a levegő. Anyám megpróbálta kioldani a csomót:

– Az ám, a lányok! Mindig megnézzük őket! Gyönyörűek, Csaba! Vigyázz rájuk nagyon!

Felfénylett előttünk a kijárat.

– Indulnunk kell, az öcséddel még találkozni szeretnénk. De nem láttuk Zákánytelepet! Nincs kiírva, vagy nem találtuk meg?

– Akkor még nem volt, csak Trianon után. Azt a történetet már ti ketten együtt írtátok.

Apám akkor először elmosolyodott, anyám csendesen helyeselt, és az angyal végre nekem is megmutatta magát. Betakarta őket a szárnyai­val, és felszállt velük.

Hosszan néztem utána, s arra gondoltam, mutatja az utat.