Trianoni látogatók

„Őrizzétek a holtak emlékét, és vigyázzatok az élőkre. Ez a ti dolgotok és a gyerekeiteké.”

Ezt már csak suttogta anyám, mert apám soha nem tudta meg az összes stiklimet. Már nem érdemes belevágni, majd ha sokat együtt leszünk, elmesélem neki, ha merem.

– Nézd, Ali! Eger! – fogta meg anyám apám karját, és fordította volna arrafelé, de ő csak hümmögött a bajusza alatt.

Szerényi Gábor rajza

Nem szóltam egy szót sem, mert ismertem a rejtegetett családi történetet. Apám az egri papneveldébe járt, de szerelem okán megszökött a felszentelés elől, és az a szerelem még nem az anyám volt. Kicsit előresiettem, nehogy engem is megégessen a szikra. Már közelegtem az örökmécseshez, amikor megláttam egy nevet.

Sáromberke.

Intettem, sürgettem őket.

– Sáromberke. Mezőmajos. Mezőalmás – suttogták.

Apám megfogta anyám kezét, s csak annyit mondott: Zsóka.

Zsóka odahajtotta a fejét Alajos vállára, s átsuhant rajtuk az első érintés emléke.

Az angyal talán lesütötte a szemét, de én szégyenlős gyönyörűséggel néztem szüleim földöntúli szerelmét. Ezekben a falvakban találkozott egymással a gyergyói hetyke legény és az iharosi kicsi lány, aki a legnehezebb időkben is úgy tartotta a fejét, hogy látszott fölötte a korona. Amikor Erdély visszatért, mentek a hívó szóra, tanítani a már akkor is szórványos Maros-vidék felé. Átkeltek egy törékeny csónakon a megáradt folyó fölött, és egy hajóban eveztek, amíg a sors megadta nekik.

Aztán tovalibbent a varázslat, s ott álltunk az örökmécses előtt. Lent lobogott a láng, fönt a széttöredezett nemzettest. Láttam rajtuk, még mindig nem hiszik, hogy Magyarország létezhet Erdély, Mezőség, Kárpátalja, Felvidék, Őrvidék, Muravidék, Drávaszög és Délvidék nélkül.

– Lehet így élni? – kérdezte apám, aki élete utolsó percéig arra a pillanatra várt, és most onnan is arra vár, hogy egyszer minden visszajöjjön.

– Lehet – félve mondtam ki a szót, mint a kisgyerek, aki szorongva préseli ki magából az igazat, mert tudja, hogy az apja mást hallana.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Akkor őrizzétek a holtak emlékét, és vigyázzatok az élőkre. Ez a ti dolgotok és a gyerekeiteké.

Elfogyott a szó, elfogyott a levegő. Anyám megpróbálta kioldani a csomót:

– Az ám, a lányok! Mindig megnézzük őket! Gyönyörűek, Csaba! Vigyázz rájuk nagyon!

Felfénylett előttünk a kijárat.

– Indulnunk kell, az öcséddel még találkozni szeretnénk. De nem láttuk Zákánytelepet! Nincs kiírva, vagy nem találtuk meg?

– Akkor még nem volt, csak Trianon után. Azt a történetet már ti ketten együtt írtátok.

Apám akkor először elmosolyodott, anyám csendesen helyeselt, és az angyal végre nekem is megmutatta magát. Betakarta őket a szárnyai­val, és felszállt velük.

Hosszan néztem utána, s arra gondoltam, mutatja az utat.