Ha kisül a bodak

A négyezer lelkes Arlón a jezsuiták a ferences nővérekkel közösen dolgoznak a helyi problémák enyhítésén. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által kidolgozott programban a megszülető gyermek első ezer napja a legfontosabb. Ez idő alatt számos feladat tornyosul a szülők elé, és a misszió valamennyinek a megoldásában igyekszik segítséget nyújtani.

Judit nővér beáll futballozni is, így könnyebb megszólítani a fiatalokat Fotó: Teknos Forrás: Magyar Nemzet

Célunk, hogy segítségünkkel a rászorulók maguk találják meg a továbblépés útját-módját.

A jezsuiták nagymértékben támaszkodhatnak az Arlón 1994 óta jelen lévő Szent Ferenc Kisnővérei közösség eredményeire – együtt dolgoznak velük, a szolgálat során kölcsönösen számíthatnak egymásra.

Az apácák által használt épület közösségi helyiségében a falak barátságos narancsszínben pompáznak, az asztalokon négy számítógép, a sarokban álló, gördíthető táblán karácsonyi ének kezdő sorai.

– Az első húsz évünk alapvetően a nincstelenségből következő problémák enyhítésével telt. Az utóbbi években foglalkozhatunk az evangelizációval is – meséli Judit nővér, a közösségi programok szervezője. – Én például szívesen focizom, úgyhogy rendszeresen beállok a fiúk közé, amikor játszanak. Így lesz egyfajta szeretettség­élményük, amely után könnyebb megszólítani őket, és a Jóistenről beszélni nekik.

A harmincas éveiben járó nővér főleg a fiúk lelki életével foglalkozik, mert ha megismerik Istent, másként viselkednek barátnőikkel.

– Nem egy, nem két fiatalember akad, aki kiskamasz volt, amikor elkezdtük rúgni a bőrt, ma meg már két-három gyerekes családapa. Ha nem italozik, tisztelettel bánik a párjával, az már eredmény. Ha nem is jár el a templomba, de otthon, a családi körben – vagy akár a mindennapjai során – számol Isten létezésével, az meg fél siker – mondja Judit nővér.

Az apácák épületében a legnagyobb helyiség hosszanti oldalain súlypontemelkedés-mérő és néhány bordásfal, a rövideken egy-egy futballkapu található. A rendszerváltás előtti években ez a ház adott helyet a község általános iskolájának, és ez volt a tornaterme. Most éppen táncoktatás zajlik itt. A hangfalból szájbőgőzéssel kísért cigány dal üvölt, a parketten öt bakfis. Berki Olga nyolc lánya közül ők jöttek el a próbára – a legidősebb tizennyolc, a legfiatalabb ötesztendős.

A kis tánckart vezető Bari József – vagyis Józsi, a lányok előtt álló, vékony testalkatú romungró férfi – tizenkét évig dolgozott a váci püspökség cigánypasztorációs programjában, majd ezt követően visszaköltözött Arlóra, hogy ápolhassa nagybeteg édesanyját. Hatvanöt kilométerre, a miskolci Boschnál talált állást, fűnyíró gépek összeszerelésével foglalkozott. Nem keresett rosszul: mint mondja, a gyárban a közfoglalkoztatásban kapott pénz háromszorosát is össze lehet szedni, ráadásul tisztán. De édesanyja halála után már nem szerette volna elhagyni szülőfaluját. Bekopogott hát a jezsuitákhoz, hogy állást keres, és ők – megsejtve, hogy személy- és helyismerete, valamint az adott szociokulturális közegben való jártassága megkönnyítheti a munkájukat – fel is vették.

Bari József táncórája. Visszatanítani a kultúrát
Fotó: Magyar Nemzet

– Praktikus ismereteket oszt meg velünk a cigányság felfogásáról és szokásairól. Például: nem illik egy családot olyankor felkeresni, amikor a férfi nem tartózkodik otthon. Ilyenkor a feleség nem invitál be a házba, ezzel is jelezve, hogy a férje éppen távol van – említi Velkey Balázs. – Úgy alakítottuk látogatásaink idejét, hogy a családfő ott legyen, vagy ha ez mégsem megoldható, hát hölgy is legyen a társaságunkban. Úgy már nem aggályos, ha egy fedél alatt tartózkodunk a feleségével.

A dal véget ér, Józsi táncmesteri szerepéből kilépve átváltozik szociális segítővé: a Hunyadi utcába kalauzol minket. A Velkey Balázs munkáját segítő Kozár Bea és Kiss ­Ferenc – előbbi az általános iskolában tanít testnevelést óraadóként, utóbbi felnőttképzésben oktat matematikát a nővéreknél – szót váltanának egy ottani fiúval.

Útközben készséggel elárulja, hogy nagyecsedi cigánytáncot oktatott az imént, mert az itteni fiatalok már nem ismerik.

– Egy-egy ilyen foglalkozás sok mindenre alkalmas – mondja. – A széles lépések csak a férfiaknak megengedettek, a lányoknak akkor is aprókkal kell járniuk, ha történetesen jobban tudnak táncolni, mint a párjuk. Emellett olyasmit is meg lehet tanítani nekik, hogy nem kell a mellük alá gyűrni a pólójukat, ha fel akarják kelteni maguk iránt egy fiú figyelmét. Ez tartást ad nekik!

Meredek kaptatóra fordulunk: ez a Hunyadi utca, a Csahó-hegyre felfutó cigánysor. Bal kéz felől betonelemekkel körbekerített, aprócska temető tűnik fel a házsor hiátusában. A sírköveken nevek: Grósz, Baumgarten, Neumann…

– A második világháború előtt zsidó kereskedők laktak az utcában. Miután elvitték őket, az üresen maradt házakba beköltöztek a cigányok a putrikból. Ők kerítették el a sírköveket, és bár nem az ő hozzátartozóik nyugszanak itt, halottak napján még gyertyát is gyújtanak értük – mondja Józsi.

Az egyik közeli ház udvarán Bea és Feri megtalálják, akit keresnek. A nyolc-kilenc éves kissrác éppen a testvérével segít fát vágni az ott lakó férfinak.

– Nem láttalak az iskolában! – jegyzi meg Kozár Bea.

– Nem is voltam! – bólint a megszólított.

– Pedig elkészült a szemüveged! – folytatja a segítő. (Az elmúlt hetekben a máltaiak mobil szűrőbuszával több mint ötszáz gyermek látását vizsgálták meg, és csaknem hatvan kapott szemüveget úgy, hogy a családjuknak egy fillérbe sem került.)

– Hozzák ki ide! – mondja rögtön a fiú.

Bea nem áll kötélnek:

– Tudod, mit? Gyere be az iskolába, és azonnal megkapod. Na, holnap bejössz?

A fiú rövid hallgatás után bólint, aztán az udvaron felberreg a láncfűrész, és onnantól kezdve csak azt figyeli, mint eszik egyre mélyebbre magukat a fába a fogak. A beszélgetés ezzel véget ért. Elindulunk visszafelé.

– Mit gondol, ott lesz holnap? – kérdezem Beától.

– Kiderül – feleli diplomatikusan, de a hangján érződik: nincsenek különösebb illúziói.

Elhaladunk egy kékre mázolt közkút előtt.

– Csaknem mindenki innen hordja a vizet – említi Józsi. – A srác meg a testvére rendszeresen megkapja az iskolában, hogy büdös, de ha a házban, ahol laknak, nincs sem mosdó, sem folyó víz, úgyhogy még télen is a kútról kell hozni, akkor nem egyszerű illatozni.

Kis zsidó temető Arló cigánysorán. Az üresen maradt házakba a putrikból költöztek be
Fotó: Teknős Miklós

Utunk utolsó állomása a tízhektárnyi területen elterülő, szelíd és békés víztömeg – partján vendéglő, körülötte nyugalmat árasztó liget. Ez az Arlói-tó, amit az itteniek csak Suvadás-tónak neveznek, merthogy földcsuszamlás következtében jött létre: a belsejében futó bányajáratok miatt megmozdult a Csahó-hegy oldala, és a mélybe zúduló földtömeg elzárta a patak útját.

A község turisztikai célponttá fejlesztené a tavat és könyékét. Nyaranta itt tartják a palóc krumplilángosról elnevezett Laskafesztivált. Velkey Balázs szeretné, ha a következő rendezvényen már a bodak – a platnin kisütött, cigány lepényszerűség – is kóstolható lenne.

– Egy településen, ahol a cigány és nem cigány lakosság aránya kétharmad-egyharmad, nem is nagyon lehet másként!

Józsi egyelőre csak a télre gondol:

– Ha befagy a tó, kihozom a srácokat korcsolyázni – mondja, majd nyomban helyesbíti magát: – De inkább ne fagyjon! Rengeteg fa kéne a fűtéshez!

Felzárkózók

A Felzárkózó települések nevű kormányzati program 2019 nyarán indult el. A Belügyminisztérium és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szakmai irányításával folyó munkába karitatív, egyházi és civil szervezetek, az adott településeken működő önkormányzatok, közintézmények, valamint civil, egyházi, gazdasági szereplők is bekapcsolódhatnak. A kezdeményezés alapja a máltaiak Jelenlét programja, amely a helyben megismert problémákra keres gyakorlati megoldásokat, hogy ezzel is hozzájáruljon az érintett egyének és családok önértékelésének helyreállításához.