Városi népzene?

Ma már elmondhatjuk, hogy a népzene játszásának is rendkívül nagy, ugyanakkor sokféle arcú tábora van.

Messzi múltba vesző folyamat a népzene felfedezése Fotó: Mohai Balázs Forrás: MTI/Mohai Balázs

Széll Jenő az új intézet igazgatójaként nem sokat filozofált ezeken a kérdéseken, hanem minden megígért, aztán – a feladatot a maga módján értelmezve – sürgősen munkához látott. Szorosabb kapcsolatot épített ki a Néprajzi Múzeummal és az egyetemi néprajz tanszékekkel. Kitűnő képességű és lelkes munkatársakat válogatott maga köré, akik azt hitték, hogy szabad a pálya, lehet folytatni a háború által megakasztott munkát, s még örültek is, hogy a tömegekkel való kapcsolattartást hivatalos programként írták elő számukra. Ezt komolyan véve hatalmas lendületet vett a gyűjtés, a terjesztés, az oktatás.

Messzi múltba vesző folyamat a népzene felfedezése
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Itt alapozódott meg gyakorlatilag az egész magyar néptánckutatás, amely azóta európai hírűvé vált. Széll Jenő minden segítséget megadott ehhez. Szolgálati autójával – amelyet ő igazgatóként soha nem használt – a folkloristák jártak vidékre gyűjteni (horribile dictu, esetenként még egyházi népénekeket is).

Mindez 1955-ig tartott, amikor Széll Jenőt leváltották az igazgatói tisztségből. Nem ezt várták tőle. A szocializmus ugyanis sehogy sem akart megjelenni a népdalban. (Igaz, felbukkantak néha ilyen „népdalok”, ahogy Széll Jenő bácsi mesélte, de csakhamar kiderült, hogy azokat a gyűjtő találta ki.)

Ismét irányt váltottak az ideológiai szelek 1956 után, és hogy a nacionalizmus és a narodnyikizmus fenyegetését elhárítsák, fokozatosan átszervezték a Népművészeti Intézetet, amely aztán kiterjesztett feladatokkal Népművelési Intézet néven folytatta munkáját.

Ebben a népművészet már nem jutott olyan hangsúlyos szerephez, a vele való foglalkozás a Népművelési Intézet Táncosztályára korlátozódott.

A népművészet, néptánc, népzene iránti érdeklődés ekkorra már drámaian csökkent. A kor meghatározó koreográfusainak munkássága révén viszont ismét polgárjogot nyert és eluralkodott a néptáncszínpadon az a gondolati költészet, amelyet Molnár István honosított meg az 1940-es években. A Táncosztálynak továbbra is az volt a feladata, hogy kiszolgálja a színpadi „néptáncmozgalmat”, ezért lehetett a néptáncgyűjtést folytatni a Népművelési Intézet keretében is. A koreográfusok mindig vágytak valami újdonságra. Minden héten volt ingyenes úgynevezett stúdiófoglalkozás, teljes napos néptánctanulás, ahová az jött el, aki akart. Martin György 1958-tól egészen 1964-ig szinte minden héten tanított itt, mindig olyan anyagot, amilyet a koreográfusok igényeltek.

Martinnak örök sérelme volt, hogy a csekély számú vezető koreográfus milyen gyorsan váltotta aprópénzre félig-meddig elsajátított tudományát. Ennek a nagyon gyors, de felületes megismerési folyamatnak a célja nem a néptánc intenzív, „öncélú”, teljes folyamatában való megismerése volt, hanem mindig csak egy bizonyos koreográfia elkészítése. Általában kimazsolázták az érdekesnek ítélt mozgáselemeket, s mindjárt fel is használták őket. Ezért aztán ennek a nemzedéknek a néptáncismerete sokféle anyagot felölelt ugyan, de mélységről nem lehetett beszélni. A „bartóki utat” sűrűn emlegetők akkori ideológiáját legtömörebben az a vélemény fejezte ki, amelyet egyik neves koreográfusunk így fogalmazott meg: „Engem a néptánc maga nem érdekel, csak ami eszembe jut róla.” Tudomásom szerint Bartók, a nagy példakép soha nem mondott ilyesmit.

A Népművelési Intézet Táncosztálya is megszűnt 1964 végére. A népművészettel foglalkozás még inkább háttérbe szorult, a filmtár és a gyűjtőmunka átkerült a Magyar Tudományos Akadémiára.

A változás, az eredeti folklórhoz való viszony újraértékelése amatőr körökből indult ki. A hetvenes évek elején a fiatal zenészek hangszeres mozgalmához csatlakozó Timár Sándor együtte­sében, a Bartók Táncegyüttesben végre kialakult­ az eredeti táncok – Martin György most már pozitív értelmet nyert kifejezésével élve – „öncélú” megismerésének igénye. A néptáncok társastáncként megtanulása a hagyomány közösségi érvényű üzeneteit lobbantotta lángra ismét.

„A néptánc lekerült a színpadról.” Méltán híresült el Csoóri Sándornak ez a megállapítása, amellyel azt üdvözölte, hogy a néptánc ismét utat talált a közösséghez.

Ma már elmondhatjuk, hogy a népzene játszásának is rendkívül nagy, ugyanakkor sokféle arcú tábora van. Ezen belül jelentős réteget képeznek azok, akik nem tartják szükségesnek az „eladhatóság” érdekében végzett beavatkozásokat, hanem „öncélúan”, a maguk kedvére kutatják és játsszák, kis klubokban, kocsmákban vagy éppen otthon, afféle polgári házimuzsikáláshoz hasonlóan. Nagy öröm számomra, hogy a mi kezdeti fellángolásunk nem bizonyult személyhez kötött hóbortnak, hanem nagyszámú követőre talált. S ami a legfontosabb, ez a zene és tánc a színpadról és a különleges, messziről szemlélt státuszból kikerülve lassan elfoglalja a helyét a hétköznapi életben.

Ennél többet nem akarhatunk.