A pult két oldalán

Na, szép napot Margitka. Szóljon be a központba, hogy küldjenek töpörtyűt. Egy hónapja a színét se láttam magánál.

Forrás: Fortepan/Kereki Sándor

Szépek a csirkéi Margitka, azt a középsőt adja, a húsosabbat. Robbantott csirkét nem viszek, bajlódjon vele, aki akar. Én majd felbontom otthon, mert ahhoz is érteni kell ám. Micsoda?! Harmincnyolc forint kilója? Kész rablás! A végén még megérjük, hogy a kenyeret meg a tejet se 3,60-ért adják. Akkor aztán az asztalra csap a proli, nekem elhiheti. Ezt a sunyiságot! Kádár apánk megmondta, hogy áremelés lesz januárban, mert drágult az arab olaj. Már-már örültünk, hogy kevesebb, mint amennyiről sutyorogtak, erre a kereskedők suttyomban tolják fölfele az árakat. Nekem ne magyarázza Margitka, hogy a baromfi kötött áras. Én ötvenhét óta felmondom fejből magának a csirke árát. A kereskedő mindig is alamuszi volt, és az is marad.

Na, a drágalátos menyem meg bejelentette, hogy esténként nyelvórákra jár. Minek neki? Hisz úgyse utazhat. Oroszul se tud, pedig évekig töltötték a fejébe az iskolában. Ahhoz meg, hogy a tanács iparügyi osztályán nyomja a pecsétet, elég az érettségi. A fiam, amilyen pipogya, belement természetesen. Aztán szalad hozzám, hogy így anyuka, úgy anyuka, jó lenne, ha egy-egy este vigyáznék a kicsire, mert neki továbbképzése van az üzemben. Másnap bevihetném a gyereket az óvodába, különben szegénykének hatkor kell kelnie. Nekem hatkor a cérnagyárban műszakba kellett állnom. A fiam addigra már be volt adva a gyári óvodába, mégis ember lett belőle. Inkább csinálnának még egy gyereket, mert csak ez az egy van, ez is lány. Persze azt is a nyakamra hoznák, mert őnagysága angolul tanul.

Húsbolt, 1972. Adományozó: Kereki Sándor
Fotó: Fortepan

Adjon egy üdítőt Margitka, kiszáradt a szám. A sztár kólát adja, a sárga ízűt szeretem. Nekem az amerikai bóvli nem kell. Hiába vedelik a fiatalok. Egyszer kóstoltam, olyan az íze, mint annak a köptetőnek, amit köhögésre használnak. Állítólag van benne valami bódító szer. Biz’ Isten betiltanám. Annak idején a Szabad Nép félórákon hallottam, hogy coca cola mámorban fetrengenek az amerikai imperialisták. Megjegyeztem ezt is. Mondta a pártinstruktor a gyárban, hogy olyan a fejem, mint a szivacs. Nekem kellett volna tanulnom, nem ezeknek a gyönge fájúaknak. Csak hát nem lehetett. Tudja, korán férjhez mentem, jött a gyerek, egy keresetből nem tudtunk megélni. Anyámékat is segíteni kellett. A téesz persze büdös volt nekik, ezért szűkölködtek. Így aztán kitarthattam őket is.

Na, szép napot Margitka. Szóljon be a központba, hogy küldjenek töpörtyűt. Egy hónapja a színét se láttam magánál.

*

Komolyan mondom, ha ezt a Krajnyáknét halkabbra lehetne állítani, máris jobb lenne a világ. Éppen elég nekem a köszvényem ilyenkor hidegfront idején, nem kell hozzá még ő is. Mit tehetek, a kedves vevőt ki kell szolgálni. Úgy örül a haltápos csirkének, mintha nyerte volna. Hisz ennek a lába sose érintett földet, napfényt se látott, nemhogy kendermagot. Apus az ilyet nem tette volna ki a pultra.

Ez a mostani nem is hasonlít a mi békebeli húsboltunkra. Libamáj, vesepecsenye, húsvét előtt bárány. A régi kuncsaftoknak beszereztünk mindent, amit csak rendeltek. Még francia pástétomot is, az ünnepi asztalra. Anyus ült a kasszánál, hátul két segéd bontotta a friss vörösárut. A gőzölgő marhapofa, páros debreceni illata becsalogatta azt is, aki csak nézelődött. Az egész környék hozzánk járt.

Apus belebetegedett, mikor elvették tőlünk a boltot negyvennyolcban. Jöttek a bőrkabátosok, hogy egy óránk van a személyes holminkkal kitakarodni innen, aztán lepecsételték az ajtót. Vidékre vonatoztunk, vásárokban piacoztunk, hogy valahogy megéljünk. Nem tanulhattam, mint osztályidegen, minden ajtó bezárult előttem.

Apus halála után jött a konszolidáció. Engem visszavettek eladónak, mert a többiek a felsált a lapockától se tudták megkülönböztetni. Szövetkezeti hús-hentesáru került a cégtáblára. Rá se lehetett ismerni a mi boltunkra, a választékra főként nem. Megmondták, ha itt akarok maradni, húzzam meg magam, mert ha szítom a hangulatot, azonnal kiraknak.

Mit tehetnék? A gyerekeim elmentek ötvenhat után, meg se állíthattam őket, hisz igazuk van. Az uram tolószékben. Nem szítok én semmit. Vágom a centit nyugdíjig, és hallgatom Krajnyáknét a nagy eszéről, nagy bajáról.