Üzenet vége

A Magyar Posta 2021. április 30-tól kivezeti portfóliójából a belföldi távirat és posta-világfax szolgáltatásokat. Míg utóbbi vélhetően senkinek nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást, addig a távirat magyarországi­ életének 174 éve során jóval nagyobb nyomot – de legalábbis nosztalgikus emlékeket – hagyott bennünk.

A Magyar Királyi Posta távirdája a századforduló éveiben Fotó: Teknos Forrás: Postamúzeum

Magyarországon az első táviratot Bécs és Pozsony között 1847-ben továbbították kilenc évvel az után, hogy Samuel Finley­ ­Breese Morse amerikai festő és feltaláló bemutatta Leonard Gale professzorral és Alfred Vail gépész-gyártulajdonossal közösen alkotott találmányát: a vezetékes távírót. Mint arra Tarján M. Tamás történész Rubicon folyóiratban megjelent cikkében rámutat, némely vélekedés szerint egy személyes tragédia körülményei késztették arra Morsét, hogy elkezdjen foglalkozni a gyors információtovábbítás lehetőségével.

Az ünnepelt festő 1825-ben épp az Egyesült Államokba látogató La Fayette márki portréjának elkészítésén dolgozott felkérésre, amikor felesége váratlanul megbetegedett, de Morse – a posta lassúsága miatt – csak akkor szerzett erről tudomást, amikor az asszony már elhunyt. Ezek után Morse egy Itáliát, Franciaországot és Svájcot érintő körutazással próbálta fájdalmát enyhíteni, és a szerencséje úgy hozta, hogy a hazavezető hajóúton megismerkedett Charles Thomas Jackson bostoni természettudóssal, az elektromágnesesség szakértőjével. A vele folytatott társalgás nyomán fogant meg benne a távíró elvének gondolata. A megvalósításban aztán fontos szerepet játszott a New York-i egyetem tanára, Gale professzor is, aki a jelfogó kifejlesztésével járult hozzá a találmányhoz, illetve a csapat harmadik tagjaként Alfred Vail gépész-gyártulajdonos, aki 1837-ben kapcsolódott be Morse és Gale kísérletei­be. Az elkészült berendezés üzemi próbájára 1838. január 6-án Vail családi birtokán került sor. Az emberiség történetében először elektromágneses úton három kilométer távolságra továbbított mondat így hangzott: „Aki türelmesen vár, nem veszíthet.”

Ady Endre távirata barátjának, Bölöni György író-újságírónak, a Világ szerkesztőségébe címezve,
1910

Nem ment könnyen a találmány elfogadtatása, de 1842-ben Morse-nak sikerült meggyőznie a kongresszust egy harmincezer dolláros támogatásról a Washington és Baltimore közti kísérleti távíróvezeték megépítéséhez, amely 1844 májusában sikeresen vizsgázott. Figyelemre méltó, hogy szűk három évvel később, 1847-ben Bécs és Pozsony között is megindult a távíróforgalom. Sajnos az első hivatalos magyar vonatkozású távirat szövege nem ismert.

A Habsburg Birodalom egész területére 1849-ben rendelte el az uralkodó a távirdahálózat kiépítését. A Postamúzeum Benczúr utcai kiállítótermében végigkövethetjük a magyar postai távíró-berendezések fejlődéstörténetét szinte napjainkig. A távíró-történeti gyűjteményért felelős műszaki muzeológus, Magdó Csaba felhívja a figyelmet egy századfordulós térképre, amelyen jól látható az akkori hálózatsűrűség. Minél nagyobb volt egy város, annál több az oda vezető távíróvonal. Egy vonalon ugyanis egyszerre csak egy üzenet bonyolódhatott.

A Magyar Királyi Posta távirdája a századforduló éveiben
Fotó: Postamúzeum

A postahivatalokban működő távirdákban egészen a huszadik század harmincas éveiig szükség volt egy-egy morzejeleket ismerő emberre, aki lepötyögte és dekódolta az üzeneteket. A Morse-távírók szerepét csak ekkor vette át a távgépíró, amely írógépszerű billentyűzettel rendelkezett, és automatikusan fordította bináris jelekre a beírt szöveget. A vasúti sürgönyszolgáltatásban viszont már a kiegyezés évétől használták a Hughes-féle betűíró távírót, így ott már ettől kezdve sem volt szükség morzejelekre – mondja a szakértő. A készülék közvetlenül betűk továbbítására volt alkalmas, akárcsak a későbbi telex. Érdekessége, hogy az adószerkezetét a zongora billentyűzete ihlette, minden fehér és fekete billentyű képviselt egy-egy karaktert. A vevőszerkezetben elektromágnes által vezérelt betűnyomó kerék végezte a nyomtatást, így keskeny papírszalagon jelent meg a szöveg.

A távíróhálózat növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb igény mutatkozott a szolgáltatásra. Frisnyák Zsuzsanna A távközlés Budapest életében című tanulmányában írja, hogy 1867-ben a Pesten feladott és ide érkezett magánsürgönyök száma májustól decemberig 278 ezer volt. A sürgöny erősen kötődött az üzleti, különösen a tőzsdei világhoz, a sajtóhoz, valamint az államigazgatáshoz. Miután az állam 1874-ben engedélyezte, hogy magánszemélyek és cégek is összekössék távirdavonalaikat az állami hálózattal, a nagyobb iparvállalatok, lapszerkesztőségek azonnal éltek a lehetőséggel, és közvetlenül is rákapcsolódtak a távíróvonalakra. Amikor megjelent a telefon a század utolsó éveiben, jellemzően ugyanezek a szereplők lettek az első telefon-előfizetők is.

A Morse-távírók evolúcióját mutatja be a budapesti Postamúzeum kiállítása
Fotó: Teknős Miklós

Míg harminc éve mintegy nyolcmillió táviratot küldtek üzleti ügyfelek és magánszemélyek, addig 2020-ban 23 ezerre csökkent ez a szám. A táviratozó magánszemélyek kilétéről nem vezettek statisztikát, csak feltételezik, hogy a leg­idősebb korosztály, illetve azok, akik nosztalgiából vagy meglepetésből választották az üzenetküldésnek ezt a formáját. A táviratok nagyjából 28 százaléka volt dísz- és gyásztávirat. Talán ez az egyetlen műfaj, amelyet a jövőben aligha fog tudni pótolni bármi, hacsak nem tekintjük annak a közösségi portálon közzétett posztot, amelyre majd kapunk válaszként pár fekete szívet és könnyező szmájlit. Ennél azért valahogy sokkal elegánsabb volt a névre szóló gyásztávirat. De hát béke poraira!

Honorárium Adynak

Irodalmi nagyságaink közül Ady Endre közismerten sokat táviratozott amellett, hogy jó és szorgalmas levélíró is volt. Testvére, Ady Lajos feljegyezte róla, hogy mindig nevettek rajta, amikor két-három heti hallgatás után kaptak tőle egy táviratot olyan üzenettel, hogy „Semmi bajom, levél megy”. Ilyenkor tízből legfeljebb egy esetben ment valóban levél, a költő csak hírt akart adni arról, hogy semmi baja – foglalja össze Borbás Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmuzeológusa. A szeretteitől – nagyváradi éveit leszámítva – mindig távol élő költőnek visszatérő lelkiismeret-furdalása volt, ha már két-három hét kimaradt kölcsönös üzenetváltás nélkül. Számára a távirat volt az egyetlen gyors kommunikációs forma, amelyet gyakran használt még szerelmi életében is, például Diósy Ödönnét érintően. Persze nem küldhetett intim szövegi tartalmat, de aggódó táviratokat annál inkább. Nagyváradi évei alatt megtörtént, hogy táviratot adott fel Diósyéknak, amelyben kérdezte, alkalmas-e a látogatása délután. Nyilván választ is várt, feltehetően szintén táviratban. Mindez jól mutatja, hogy Ady lényegében telefon helyett használta a táviratot.

A múzeum gyűjteményében – és más gyűjteményekben is – rengeteg általa küldött távirat maradt fenn, amelyek sokat elmondanak a költő életéről. Utazásait is táviraton keresztül szervezte. Táviratot adott fel, ha lekéste a gyorsvonatot, és megüzente, hogy a délutáni személyvonattal érkezik. Egy alkalommal azt írta, hogy vasúti katasztrófa miatt elakadt, segélyvonattal megy Bécsbe, és majd onnan táviratozza meg a hazautazását. Bölöni György írónak több üzenetben is megírta, hogy barátja mikorra várja őt a pályaudvaron, innen derül ki, hogy jó néven vette, ha várták. Ady gyakran intézte anyagi ügyeit is táviraton keresztül, igénybe véve az akkori posta pénztovábbítási szolgáltatását. Ez onnan derül ki, hogy rendszeresen írt a Nyugat szerkesztőségébe, hogy táviratilag küldjék a versei után járó honoráriumot. Egy alkalommal így fogalmazott: „Mindenekelőtt kérlek azonnal küldjetek táviratilag pénzt akárhonnan akármi címen, ne várjátok meg, amíg én táviratozom!” Vagy: „Nagyon kérem, hogy az értük [versekért, a szerk.] járó pénzt táviratilag Ady Lőrincné Érmindszent, Szilágy vármegye címre tessék küldetni.” De Hatvany Lajostól is táviratilag kért kölcsönt, amikor Párizsból üzent: „Kölcsönözz táviratilag négyszáz koronát hazautazásra, pokoli helyzetben vagyok.” Márpedig ilyen témájú táviratok gyakran érkeztek Adytól, aki egész életében pénzzavarral küzdött.