Egy karikatúra akár ezer szónál beszédesebb. A rajzon egymás mellett látható a sydney-i operaház, a New York-i Szabadság-szobor, a londoni Parlament épülete, a párizsi Eiffel-torony, amint rakéták tömegei repülnek feléjük, hogy elpusztítsák a nemzeti jelképeket. Te mit tennél? – teszi fel a kérdést az izraeli védelmi minisztérium plakátja. Amerikában valószínűleg a nemzetvédelmi tanács hosszasan ülésezne, hogy milyen – természetesen az emberi jogokat a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartó – választ adjanak a hamarosan bekövetkező csapásra. A brit parlament elmélyülten fogalmazná meg a nyilatkozatát, amelynek tartalma az, hogy „barátaim, ezt azért mégsem kellene”. Az Élysée-palotában nagy hangsúlyt helyeznek a népek barátságára, az eltökélt együttműködésre, csak éppen a rakéta gyorsabb volt náluk. Ne higgyünk ezeknek a hamis képeknek:
minden nemzetállam azonnal visszavágna a támadóknak, mégpedig olyan keményen, hogy az tanuljon abból.
Izraelnek ehhez nincsen joga. Legalábbis ez derül ki számos nyugati baloldali megmozdulásból, amelyeken a hetek óta zajló palesztin–izraeli rakétaháborúban – jelenleg felfüggesztették egymás lövését, a jelentős nemzetközi nyomásra tűzszünetet rendeltek el – a palesztin félt magasztalják, míg a zsidó államot háborús bűnökkel vádolják. Honnan ered ez a nézőpont, amely nem foglalkozik a tényekkel? A kelet-jeruzsálemi összecsapások után a Hamász palesztin szervezet megkezdte előbb a térség, majd egész Izrael rakétákkal való támadását. Jeruzsálemben bármelyik pillanatban kitörhet olyan konfliktus, amely elvezethet egy komoly összecsapásig. De miért most? Miért nem egy évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok elnökét Donald Trumpnak hívták? Azért, mert a volt elnök egyértelműen kiállt az izraeli kormány mellett, a zsidó állam és Amerika a legjobb barátok voltak. Nemcsak Jeruzsálembe tette át az amerikai nagykövetséget, hanem együttműködést hozott létre számos arab ország és zsidó állam között is. A palesztin ügy immár nem volt elsőrangú probléma, már az arab államok zömének sem.
Felrémlett a lehetőség, hogy a palesztin ügy fokozatosan elveszti jelentőségét.
Ám a tavaly novemberi amerikai elnökválasztásokon Joe Biden és a demokraták győzelmével változás következett be. Ismét felvirradt a palesztinok napja. Az új államfő már sikere előtt kifejtette, hogy kiegyensúlyozottabb viszonyokat szeretne látni a közel-keleti külpolitikában. Még az izraeli lapok is megállapították, hogy Biden nem antiszemita, de vele együtt számos zavaró tényező is megérkezett a Fehér Házba. Elsősorban Kamala Harris alelnöknőre és a Demokrata Párt radikális szárnyára gondoltak. Ez a csapat Squadnek, Osztagnak nevezte el magát, amelybe a radikális képviselők és szenátorok tartoznak. Ők zászlajukra tűzték „Palesztina felszabadítását”, ezzel gyökeres fordulatot hoztak a Demokrata Pártban, amely a zsidók első számú támogatójaként volt számon tartva.
Biden döntését, hogy a jelenlegi izraeli–palesztin konfliktusban egyértelműen kiállt a zsidó állam mellett, ezért fogadta nagy megdöbbenés pártjában.