Franciás búcsú

A világ koldusszegény térsége aligha birkózik meg az iszlám terrorista csoportokkal.

Francia kiképzőtiszt mali katonákat oktat bevetésre. Futásból jeles Fotó: FREDERIC PETRY Forrás: Europress/AFP

Az amerikai hírszerzők talán fél évet vagy esetleg nyolc hónapot adnak arra, hogy az afgán tálibok elfoglalják az ország fővárosát, Kabult. De akkor mire volt jó ez a két évtizedes háború, hiszen a nyugati csapatok távoztával mindenki visszatért a kiindulópontra? A tálibok újra diadalt arathatnak, a korábban a Nyugattal együttműködő kabuli vezetés eltűnik a süllyesztőben, a terroristák pedig már visszatértek mentsvárukba, az amerikaiak dolgavégezetlenül távoznak. A nagy fegyvergyárak dörzsölik a tenyerüket, hiszen az afganisztáni válság húsz éve alatt többezermilliárd dollár ütötte a zsebüket. De mit jelent nekünk, európaiaknak ez a kivonulás? – tették fel a kérdést a múlt héten a Külügyi és Külgazdasági Intézet konferenciáján. Azt, hogy újból migránstömegek vehetik célba Európát, és az öreg földrészre – ne legyen kétségünk efelől – velük együtt iszlám terroristák is érkeznek.

A napokban egy másik bejelentés szinte belesimult a hírfolyamba, pedig ez még közelebbről érint minket. A múlt hónap közepén Emmanuel­ Macron francia államfő úgy nyilatkozott, hogy véget vet az Afrika Száhel-övezetében zajló, Bark­hane névre keresztelt katonai küldetésnek. Tegye – legyinthetnek rá a mit sem sejtők. A párizsi döntésnek pár év múlva komoly következményei lesznek az európai terroristaveszélyre és az ideáramló migránstömegekre is. De valójában mit is takar a Barkhane-művelet? Még François Hol­lande elnöksége alatt, 2013-ban Serval néven futott a Malinak nyújtott segítség, amikor a francia csapatok feltartóztatták, majd visszaszorították az ország északi részébe a terroristaegységeket, amelyek bemasíroztak volna a nyugat-afrikai állam fővárosába, Bamakóba. A mali hadsereg főleg futásban jeleskedett, fegyvereit hátrahagyva képtelen volt akár csak egyetlen várost is megvédeni a francia katonák támogatása nélkül.

Párizs a rá következő évben arról döntött, hogy nem hagyhatja magára mali szövetségesét, bejelentették, hogy ezentúl az egész Száhel-térségben Barkhane néven hadműveletet kezdenek az elmenekült terroristák felderítésére, elszigetelésére, felszámolására. Jelenleg 5100 francia katona szolgál ebben a misszióban, főleg idegenlé­giósok. Közülük a műveletek nyolc éve során ötvenen vesztették életüket. A francia akciók sikeresen támadtak terrorcsoportokat és likvidáltak terrorista főnököket. De vagy tíz franciaországnyi térségre terjedt ki megbízatásuk, amelybe beletartozik Mali, Burkina Faso, Niger, Mauritánia és Csád területe.

A régóta a levegőben lógó kivonulásra az adott alkalmat, hogy kilenc hónap alatt immár a második puccsot hajtotta végre a mali hadsereg. Ráadásul egyre radikálisabb iszlámhívők ragadták magukhoz a hatalmat. Ők készek lennének a tárgyalásra különböző dzsihadista csoportokkal.

Francia kiképzőtiszt mali katonákat oktat bevetésre. Futásból jeles
Fotó: Europress/AFP

A francia haderő jelen lévő parancsnokaival nem is voltak hajlandók együttműködni. A francia elnök bejelentése sem arra vonatkozott, hogy máról holnapra távoznak a csapatok. Ezt nem azonnal, hanem 2023 elejéig fokozatosan kell végrehajtani. Ha a francia haderő végleg távozna, akkor heteken belül megszűnne a mali állam, és helyette valamiféle iszlám jelzővel ellátott berendezkedés jönne létre. Egy év múlva a csapatlétszám 3500 főre, majd 2023-ra 2500 főre apad.

A francia fegyveresek az év végéig visszahúzódnak – Tessalit, Kidal, Timbuktu, Gao és Ménaka térségében található – támaszpontjaikra. A francia elitkommandóknak, a Sabre-nak (Szablya) a terroristavadászat megmarad tevékenységi feladatként, ezekről a helyekről indulnak semlegesíteni a terroristaegységeket.

Mi a baj a Macron-tervvel azontúl, hogy – bár ezt nem mondja ki – elismerése az egész hadművelet kudarcának? Franciaország jelentősen mérsékli azoknak az erőknek a létszámát „a nemzetközi terrorizmus epicentrumában”, amelyek Afrikában valóban feltartóztatták az iszlám terrorizmus átcsapását a Földközi-tenger másik oldalára, Nyugat-Európába. Mint a napokban Antony Blinken amerikai külügyminiszter figyelmeztetett rá, az iszlám terrorizmus újból erőre kap, de semmit sem javasolt annak megfékezésére.

A francia elnök látomása szerint majd nemzetközi erők veszik át a kieső francia csapatok feladatát. Kire gondolt? Az Egyesült Államokra? Amerika csak célzott akciókat hajt végre ezen a távoli földrészen, esze ágában sincs elsüllyedni a sivatag homokjában. A NATO-ra? Ami köszöni, nem, még az afgán kalandot sem heverte ki, amúgy is Oroszország ellen gyürkőzik. Az Európai Unió pedig már elvégezte kötelezettségét, több százmillió euróval támogatta a mali haderő kiképzését. Az eredmény: rövid idő alatt két puccsot is képesek voltak végrehajtani, de hogy hazájukat a terroristacsoportoktól megvédenék, abban tehetetlenek. Az egész korrupt rendszerhez nem volt bátorságuk hozzányúlni, ugyanis Bamakóban több a tábornok, mint a frontokra kivezényelt egységeknél a hadnagy. Jelen van az országban a különböző afrikai haderőkből verbuválódott Minusma békefenntartó erő, amelynek Mali stabilizációjára kellene fegyverrel ügyelnie. Ám a francia csapatkivonás hírére ugyancsak elkapta őket a kétségbeesés.

Így – ha csökkentett létszámmal is, de – maradnak a franciák a vártán. Más uniós országokból hallatszik az az érv: ezek az államok az ő gyarmataik voltak, nekik van befolyásuk itt a dolgok menetére. Mi minek avatkozzunk bele? A francia katonai kommandósok egy-két rajtaütéssel majd sikereket érnek el, de hogy országokat az iszlám veszedelemtől megmentsenek, arra már végképp nem lesz erejük. Talán nincs még egy hely a világon, ahol ennyi koldusszegény állam lenne egymás hegyén-hátán. Tőlük elvárni, hogy majd legyőzik az elszánt terroristákat és a vallási álruhába bújt szervezett bűnözői csoportokat, hiú ábránd. Inkább megegyeznek velük. Vagy harminc iszlám fegyveres csoport tevékenykedik a térségben, amelyeknek az összlétszáma nem több tizenötezer főnél. És mégis ők kerekednek felül. Brüsszelben meg megy a végtelen vita mindenről, de főként az emberi jogokról, csak épp arról a veszélyről nem esik szó, amely majd évek múlva az életünkbe kerülhet.