Közhelyek mindig voltak, vannak és lesznek. A felfokozott információs világban még inkább lesznek, mert sokat, túl sokat „kommunikálunk”, és egyszerűen nincs annyi új, friss gondolat, amennyit érdemes lenne megosztani egymással. Ezért csacsogunk, fecsegünk, hadarunk, összevissza beszélünk, és persze kliséket, sablonokat, azaz közhelyeket mondunk. Így van ez! Ezek mennek, meg a bárányfelhők!
A közhely elcsépelt és különösebb meggondolás nélkül mondott kifejezés. Fő jellemzője, hogy kiszámítható, kinek és mikor hagyja el a száját. Mert a közhelyet adott helyzetben szokták mondani, sőt bárki más is mondhatná. A közhelyek visszapattanó kifejezések. Persze mindig vannak olyan közhelyek, amelyek valakinek újdonságként hatnak, és akkor ő azt nem is tekinti közhelynek, hanem éppen ellenkezőleg: jó szövegnek.
Mit szeretnek mondani az emberek – tréfás felhanggal – újév táján? Boldogabb új évet!
A híres magyar pesszimizmus! Mintha azt feltételeznénk, hogy senkinek sem volt jó az óév. Szeretnék jelentkezni, hogy nekem minden adott év jó. Továbbgondolta-e a közhelyet a portás: Szebbet, jobbat, boldogabbat! Nekem ez sem tetszik, mert bizony jó lenne végre megtanulni azt, hogy örülni kell a vannak. Társalgásainkban hemzsegnek a közhelyek. Ha betegségről van szó – és arról mindig szó van, mert mint tudjuk, mindenki beteg, akit orvos látott, egyébként pedig a fogorvosnál és a gyógyszertárban is mind-mind „betegek” vagyunk –; szóval, ha szóba kerül a betegség, szinte biztos, hogy benyögi valaki: minden betegségnek lelki oka van. Biztos így van. Meg nem biztos. Szívesen ecseteljük konfliktusainkat, mert az is van bőven. Mi erre a válasz? Engedd el. Problémáink tálalásakor ezt szokták mondani: minden fejben dől el (ami pedig nem, azt az idő megoldja). Persze van benne valami, mint ahogy minden közhelyben van valami, csakhogy az efféle általánosítás a legtöbb esetben a „nesze semmi, fogd meg jól” esete. A retorikában azt mondják erre: a premisszákból nem következik az a bizonyos konklúzió. Vagy következik, de nem mégy vele semmire.
Hétköznapi közhelyeink világában kalandozva ugrik elém a korábban sohasem hallott szó: bakancslista. Ma mindenkinek bakancslistája van, nem úti célja, álma, vágya, terve. Ha bekapcsolom a rádiót, beszélgetőműsort hallgatok, megjósolható, hogy hamar előjön: végre visszakaptuk régi életünket. Ez arra utal, hogy a járványveszély miatti korlátozások után ismét lehet szabadon találkozni, vendéget fogadni, étterembe menni. De azért ez a régi élet nagyon általános. Én sem kaptam vissza. Régen fiatalabb voltam. Ahogy elnézem, mások is.
A közhelyre közhellyel így válaszolnék: rohan az idő. Az időt nem lehet megállítani. Még levegőt venni sincs időm. Az idő nekünk dolgozik. Majd ha nyugdíjas leszek…
Nyelvészként nem, de stilisztaként berzenkedem az olyan hivatalos napi közhely ellen, mint például a munka világa: „A munka világában megtett első lépések mindig izgalmasak.” Már a tankönyvben is van ilyen mondat: „Az iskola elvégzését követően a munka világában különböző élethelyzetekbe kerülhet az ember.” A munka világa korábban egyszerűen munkahely volt. Ha gazdasági szakember szólal meg, akkor megjósolható, hogy szinte rögtön azt fogja mondani manapság: visszapattanás. „Nagy visszapattanással indult a hétfő a főbb kriptodevizák piacán. Magyarországon is a második fél évben várható visszapattanás, kérdés, mekkora lesz addigra a csődhullám…” Persze lehetne azt mondani: erősödés, erőteljes fejlődés, javulás, esetleg: újraindítás. De ahhoz szinonimákat (rokon értelmű szavakat, kifejezéseket) kellene keresni. Ahhoz pedig idő kell. Az idő pedig, mint tudjuk: drága. Ráadásul: nagy úr. És felgyorsult. Az ember csak körülnéz, és újra itt a karácsony!
