Közhelyek mindig voltak, vannak és lesznek. A felfokozott információs világban még inkább lesznek, mert sokat, túl sokat „kommunikálunk”, és egyszerűen nincs annyi új, friss gondolat, amennyit érdemes lenne megosztani egymással. Ezért csacsogunk, fecsegünk, hadarunk, összevissza beszélünk, és persze kliséket, sablonokat, azaz közhelyeket mondunk. Így van ez! Ezek mennek, meg a bárányfelhők!
A közhely elcsépelt és különösebb meggondolás nélkül mondott kifejezés. Fő jellemzője, hogy kiszámítható, kinek és mikor hagyja el a száját. Mert a közhelyet adott helyzetben szokták mondani, sőt bárki más is mondhatná. A közhelyek visszapattanó kifejezések. Persze mindig vannak olyan közhelyek, amelyek valakinek újdonságként hatnak, és akkor ő azt nem is tekinti közhelynek, hanem éppen ellenkezőleg: jó szövegnek.
Mit szeretnek mondani az emberek – tréfás felhanggal – újév táján? Boldogabb új évet!
A híres magyar pesszimizmus! Mintha azt feltételeznénk, hogy senkinek sem volt jó az óév. Szeretnék jelentkezni, hogy nekem minden adott év jó. Továbbgondolta-e a közhelyet a portás: Szebbet, jobbat, boldogabbat! Nekem ez sem tetszik, mert bizony jó lenne végre megtanulni azt, hogy örülni kell a vannak. Társalgásainkban hemzsegnek a közhelyek. Ha betegségről van szó – és arról mindig szó van, mert mint tudjuk, mindenki beteg, akit orvos látott, egyébként pedig a fogorvosnál és a gyógyszertárban is mind-mind „betegek” vagyunk –; szóval, ha szóba kerül a betegség, szinte biztos, hogy benyögi valaki: minden betegségnek lelki oka van. Biztos így van. Meg nem biztos. Szívesen ecseteljük konfliktusainkat, mert az is van bőven. Mi erre a válasz? Engedd el. Problémáink tálalásakor ezt szokták mondani: minden fejben dől el (ami pedig nem, azt az idő megoldja). Persze van benne valami, mint ahogy minden közhelyben van valami, csakhogy az efféle általánosítás a legtöbb esetben a „nesze semmi, fogd meg jól” esete. A retorikában azt mondják erre: a premisszákból nem következik az a bizonyos konklúzió. Vagy következik, de nem mégy vele semmire.
