Szúrj egy fácskát a fejemhez
Egy kis rozmaringszálacskát
Hadd tudják meg, hogy itt jártál
Járásidban jelt is hagytál.”
A szó legjobb értelmében vett, minden öncélúságtól mentes, ám annál önfeledtebb örömzenét hallunk itt réges-régi, szinte már elfeledett s mégis lelkünkben mindig velünk élő világról. Ebben a világban a fentihez hasonló, az ábrázolt, zord realitásokhoz képest finom, gyöngéd költői képek nem a valóság elkendőzését szolgálják, hanem éppen hogy magasabb szintre emelését célozzák. Sose feledjük: az úgynevezett régi, paraszti világban éppúgy nem létezett művi kultúra (egyes nemesi udvarok dekadens világán kívül), mint mesterséges hulladék. A teremtett világgal együtt élő, állatokat, növényeket gondozó ember művészete nem a mindennapi élettől időben, térben és tudatban elkülönülő, „szabadidős programot” jelentett, hanem magát az életet, végtelenül költőivé sűrítve. Szokolay és Fábri élik és éltetik ezt a világot, teljes természetességgel használva annak eszköztárát.
Ez az album kiváló példa arra, hogy ami a népzenében az elemi iskolai oktatás szintjén (tisztelet és hatalmas hála a kivételeknek) kötöttségnek tűnik, az valójában csak minimális mankó, szamárvezető a végtelen szabadság megéléséhez. Persze nem árt hozzá a szintén végtelen alázat és szorgalom sem, amellyel a lemez készítői bírnak.
(Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza: Mikor megyek hazafelé. Fonó Budai Zeneház, 2021)
