Ördögűző kecskeduda

CD – Parasztzene tisztán, őszintén Szokolay Dongó Balázstól és Fábri Gézától.

Személyes hangvételű, a népzene iránti olthatatlan, szenvedélyes szeretetről tanúskodó lemezt készített Szokolay Dongó Balázs, a duda, furulya és szaxofon mestere és Fábri Géza kobzos, énekmondó, a délvidéki táncházmozgalom egyik elindítója – itthon alkalmasint a Vágtázó Csodaszarvasból ismerheti őt a legszélesebb közönség. Mindketten ismert és hiteles résztvevői a hazai népzenészközösségnek immár harminc éve – és ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek végén zenéltek először együtt a Délvidéken, első közös lemezük elég sokat váratott magára. Maga az album is jó ideig készült, még 2017-ben kezdték fölvenni Szokolay tájházában, így hát jogosan várunk kiérlelt anyagot a muzsikusoktól. És nem hiába…

Csak néhány dalt emelek ki részletesebben a tíztételes, jó háromnegyed órás lemezről. A Hova mensz te napvilág lassan lendületessé bomló, erőteljes nyitás, a kobozzal kísért ének olyan, amilyennek lennie kell: tiszta, őszinte, manírmentes. Aki először hall ilyet, vagy maga még nem próbálta, nem is tudja elképzelni, milyen hosszú utat jelent eljutni eddig a látszólagos eszköztelenségig, eddig a semlegesnek tűnő, valójában mélységesen átélt hangvételig, amely semmilyen túlzó előadói modoroskodást nem enged meg magának.

A Lehajlott a kökény ága második felében olyan elánnal sír föl a kecskeduda, mint az új élet maga – ennek a csodahangszernek lehet a hangját szeretni vagy nem szeretni, szakrális voltát azonban nem vitathatja el senki. Kiválóan alkalmas például ördögűzésre: a CD belső borítóján látható instrumentum Szokolay kezében kecskefejet formáz, két szeme között stilizált kis életfaszerű figurával. Rombuszalak feje tükör, amelybe az ördög ha belenéz, meglátja magát, és ijedtében elinal. Már ha a duda hangjától még nem szaladt volna el.

A Búzaszemet szed a galamb a moldvai Lészpedről származó dallamai a lemez legköltőibb sorait röptetik föl:

„Búzaszemet szed a galamb

Jaj, de szépen szól a harang

Vajon kinek harangoznak

Talán nem a galambomnak

Bárcsak addig el ne vinnék

Amíg innet odaérnék

Szúrj egy fácskát a fejemhez

Egy kis rozmaringszálacskát

Hadd tudják meg, hogy itt jártál

Járásidban jelt is hagytál.”

A szó legjobb értelmében vett, minden öncélúságtól mentes, ám annál önfeledtebb örömzenét hallunk itt réges-régi, szinte már elfeledett s mégis lelkünkben mindig velünk élő világról. Ebben a világban a fentihez hasonló, az ábrázolt, zord realitásokhoz képest finom, gyöngéd költői képek nem a valóság elkendőzését szolgálják, hanem éppen hogy magasabb szintre emelését célozzák. Sose feledjük: az úgynevezett régi, paraszti világban éppúgy nem létezett művi kultúra (egyes nemesi udvarok dekadens világán kívül), mint mesterséges hulladék. A teremtett világgal együtt élő, állatokat, növényeket gondozó ember művészete nem a mindennapi élettől időben, térben és tudatban elkülönülő, „szabadidős programot” jelentett, hanem magát az életet, végtelenül költőivé sűrítve. Szokolay és Fábri élik és éltetik ezt a világot, teljes természetességgel használva annak eszköztárát.

Ez az album kiváló példa arra, hogy ami a népzenében az elemi iskolai oktatás szintjén (tisztelet és hatalmas hála a kivételeknek) kötöttségnek tűnik, az valójában csak minimális mankó, szamárvezető a végtelen szabadság megéléséhez. Persze nem árt hozzá a szintén végtelen alázat és szorgalom sem, amellyel a lemez készítői bírnak.

(Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza: Mikor megyek hazafelé. Fonó Budai Zeneház, 2021)