Egyik nap különös emberek jelentek meg az iskolában. Felnőttek. Gyors léptekkel, fürkészőn, hűvös közönnyel. Mint akik pontosan tudják, ők a fontosak. Mindenki más csak annyiban érdekes, mennyiben felel meg a céljaiknak. Filmesek. Titokzatos figurák. Mindent tudnak a moziról. Mi csak azt, hogy beülünk a sötét terembe. Nem kell csinálni semmit. És vetítik a szuper kalandokat. Kardozás, pisztolyozás! Csatahajók gyönyörű élet-halál harca a tengeren! Most meg átélhetjük a csodát, hogyan készül a pompás mulatság. Ráadásul szerepelünk! Ha sikerül bejutni.
„Osztály, vigyázz!” A földrajzóra közepén szakadt meg a tanítás, épp annak a fontos információnak a közlésénél, hogy az Urál hegységben a szubpoláris részeken jelentős a vasérc- és a kőszénlelőhely, és a déli részeken folyami, illetve tengeri feltöltődéssel alakultak ki felületei. Felálltunk persze, várhat az Urál hegy- és vízrajza, ami ha megélt eddig 250-300 millió évet, még kibírhatja a nagyszünetig, hogy a 7. c osztály tanulóiból kiválogassanak néhány rátermett filmsztárt. Pilipárné, az iskolaigazgató néni olyan készségesen működött együtt a filmes válogató csapattal, mint aki valami külön jutalomjátékban reménykedik. Nyájas mosolyát nézve én gondolatban a 101 kiskutyából a Szörnyella szerepét simán neki adtam volna.
A kaszting (bár a szót akkor még nem ismertük) rövid volt. „Menj a táblához, fordulj meg, s kezdj el szavalni!” Bármit. Ami eszedbe jut. „Ének is lehet?” Aha. Csak siess. Mit veszíthetek? Térültem. Fordultam. Rázendítettem. (Nagyon akartam a szerepet.) És az osztály felvihogott. Rögtön megsértődtem. Pedig nyomban rájöttem, én hibáztam. Elszántan elkezdtem énekelni egy épp nemrég tanult népdalt. Amit elméletben nem lehet elrontani, olyan közismert. De én felcseréltem két szót. „Érik a vessző, hajlik a szőlő!” Úúú, de kínos! Az osztályban lányok is voltak.
Hamarosan új kifejezéssel bővült szókincsünk. „Megkaptad a diszpódat?” – kérdeztük hetyke nemtörődömséget mímelve. A diszpó egy kis fecni volt, amelyet táviratban küldtek, az adta tudtunkra, hogy várjuk A Pál utcai fiúk című film forgatására ekkor és itt. Új időszámítás kezdődött. A mozi eddig zsöllye volt, esetleg piros kárpitú páholy. Henyélés és műélvezet. Most pedig gyár. Abból is inkább a szigorú hadiüzem-kategória. De fizetnek is a szereplésért!
A kellékesnél jelmezeket kaptunk. Például kamáslit. Ez olyan bokára gombolható kis lábszárvédő volt. Teljesen fölösleges, de korhű. Az rögtön kiderült, hogy amerikai–magyar koprodukciós a film, ugyan magyar rendezővel (Fábri Zoltán), operatőrrel (Illés György) s még néhány hazai közreműködővel, de a főbb gyerekszereplők angolok, amerikaiak. A kis szerep is szerep. Közben pedig figyelhettem a filmes világot. Egy-egy jelenethez kétségbeejtően sokat kellett várni. Mérték a fényt, állították a lámpákat, tolták sínen a kamerát. Minden rettentő hosszú ideig tartott. És utána még tizenötször ugyanez. Ami a moziban másfél órás pörgő cselekményű, csillogó, villogó varázslat, az, amikor készül, végtelennek tűnő, monoton robot.
A kellékes kiosztott egy jelenethez kellék almákat, zsíros kenyereket. „Amíg próba van, ne faljátok fel, csak a felvételnél!” – üvöltötte kétségbeesetten. És reménytelenül. Általános iskolások voltunk. Mindig éhesek. Kezünkben a jó falat, és ne harapjunk bele, csak úgy tegyünk? Megettük. Persze adtak másikat. Kiéhezett józsefvárosi srácok tették próbára az amerikai producerek költségvetését. Kellettünk még „ágyútölteléknek” a grundért folytatott harcok jeleneteiben. Az mindenképpen jó volt, hogy ott lebzselhettünk. Jelmezben. Messziről úgy néztünk ki, mint a meglehetősen túltisztelt, Nyugatról jött gyerekszereplők. Láttuk, hogy a környékbeli civilek félájultak (vagy tán egészen azok) tőlük.
Egy lány például egyik szünetben odament a Bokát játszó William Burleigh-hez, és bár nem tudott egy mukkot sem angolul, mutogatva jelezte, hogy nagyon tetszik neki a fiú akkoriban divatos csuklólánca. Az angol srác, mintha csak mellékesen illusztrálná a gentlemanviselkedést, habozás nélkül lecsatolta és kedves mosollyal a rajongónak ajándékozta a láncot. S ment tovább, elegánsan hárítva minden hálálkodást.
A többiek is kedvesen bántak a helyi nézelődőkkel. A mosolyuk beszédes volt, nyelvtudás nélkül is hódított.
Mivel jómagam hajlamos voltam sejtelmes némán tűnődni a világ dolgairól (a közeli tejbüfében mákos búrkiflit vagy almás pitét vásároljak-e), ennek lehetett kívülről nézve valami zavarba ejtő bája. Mindenesetre megtapasztaltam a filmes brancsba keveredés következményét. Mert nem csak a jelmezen múlhatott. Végül is ki voltam én? Ki tudhatta igazából?
(A felvételvezető meg az üvöltő kellékes.) Két lány toppant elém. A szemükön láttam: felismertek. Nyilván én is amerikai vagyok. Vagy esetleg angol. De legalább nem tudok magyarul, mert lássuk be, úgy mégiscsak egzotikusabb. Pillanatnyi habozás után (magamban némasági fogadalmat téve) ráfirkantottam valódi nevemet az elém tartott fecnire. „Frank Jenkins.” Nem törődtem az esetleg rám zúduló vadonatúj rokonokkal, irigyekkel, hitelrontással és plágiummal. Egyszerűen bele akartam törődni, hogy világsztár vagyok. Végre nem kell rejtőzködnöm. A Tavaszmező utcát elöntötte az a fény, amit eddig csak Colorado Springsben láttam (a Népszínház utcai Csokonai mozi vásznára vetítve).
Így kell megdicsőülni. Csak most ne jöjjön az anyu, otthonról hozva az alumínium ételhordót, messziről kiáltva: „Gabika, hoztam neked máglyarakást is!” A szemem sarkából láttam, hogy Jocó barátomat – művésztársamat – is megszállta egy autogramkérő. Nana! Ő szintén a valódi nevét karistolta – „John Smith” – a kitépett füzetlapra. (A neve is mutatja, hogy ő azért kisebb sztár volt, mint én.) Semmi kétség, nemcsak a rajongóink, mi is elhittük, hogy csoda történt.
A lányok – micsoda szerelmetes szemmel! – elillantak. Ha már a varázslatos álomvilágnak nem lehettek részesei, legalább így legyen közük az elérhetetlenhez.
A film elkészült. Mi visszamentünk a hatvanas évekbeli iskola szürke poklába. Vajon őrződik-e valahol a hajdani káprázat írásos emléke?
Borítókép: Szerényi Gábor rajza
