Kilenc esztendő nyúlfarknyi idő egy nemzet irodalmának történetében. Csakhogy az 1945 tavasza és 1953 nyara közötti korszak – szó szerint – sorsfordító volt irodalmunk életében. A második világháború végétől Nagy Imre első kormányának megalakulásáig terjedő években a magyar szellemi és irodalmi élet fenekestül fölfordult. Erről a rövid, de annál tanulságosabb korszakról ad átfogó, egyben roppant szemléletes képet Sárközi Mátyás könyve. A szerző két alkorszakra tagolja ezt a kilenc nehéz esztendőt. Az első 1945-től 1948-ig, a fordulat évéig tart, amely időszakot a történelem hagyományosan koalíciós korszaknak nevezi, ám ami a maga pőre valóságában nem volt más, mint a diktatúra előbb lopakodó, majd mind nyíltabb előkészítése. A második korszak a fordulat évétől Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséig tart.
Sárközi Mátyás sok-sok visszaemlékezés, dokumentum, egykori újságcikk és szépirodalmi mű ismeretében, idézetek sokaságával szemlélteti, hogyan telepedett rá a moszkvai emigrációból hazatért kommunista „kemény mag” a háború után épp csak újraéledő országra és persze az irodalmi életre. Kezdetben inkább a kiszorítósdi volt jellemző, a két világháború közötti korszak életben maradt jeles alkotóinak fokozatos ellehetetlenítése, ahogyan például Németh Lászlót, Féja Gézát, Szabó Lőrincet belső emigrációba kényszerítették, ahogyan megregulázták a polgári irodalom vagy a népi írók jobbszárnyának alkotóit. Bemutatja a párt ideológusi vagy ítészi pózba merevedett „verőembereit”, Lukács Györgyöt, Horváth Mártont, Révai Józsefet, Király Istvánt, Keszi Imrét. És bemutatja azokat az írókat, költőket, akik próbáltak ellenállni, meg azokat is, akik előbb-utóbb föladták az ellenállást.
Ebben az időben az irodalmi élet a pártállam monopóliuma lett, éppúgy, mint a politika, a közigazgatás vagy a gazdaság. Ahogy a politikai, úgy a szellemi életben is határkövet jelentett a Rajk-per; ettől kezdve mindenki tudhatta, immár senki nincs biztonságban, bárkit bármikor bármiért elhurcolhat az ÁVH. Az erkölcsi és szellemi mélypontot Sztálin hetvenedik, illetve Rákosi hatvanadik születésnapjának irodalmi megünneplése jelentette, amikor a magyar írók és költők kényszerűen vagy önként, számító érdekből vagy naiv lelkesedéssel hozsannáztak a két zsarnoknak. Sárközi Mátyás imponáló idézetgyűjteménnyel szemlélteti a magyar kulturális élet homogenizálásának egyre gyorsuló és egyre durvább alakot öltő folyamatát. Ami végül oda vezetett, hogy az irodalomnak egyetlen szerepe maradt: az „eszme” propagálása.
A szerző tragikomikus történetekkel, sokatmondó anekdotákkal érzékelteti a kor abszurditását; ahogyan Illés Béla a háború után még jó ideig szovjet tiszti egyenruhában jelent meg hivatalos helyeken; hogy az Operában egyetlen ember nem tapsolt Sztálin nevének említésekor, Illyés Gyula; hogy a Rákosi hatvanadik születésnapjára készülő antológia szerkesztését Vas István azért vállalta el, hogy magának ne kelljen dicsőítő költeményt írnia. Idézetek sokaságával mutatja be, hogy a megalkuvók miképp versengtek a hatalom kegyeiért, ahogyan azon is versengtek, ki tud nagyobbat rúgni egy-egy kritikai kivégzésre ítélt pályatársba. Számba veszi a pálya szélére szorítottakat, a szilenciumra ítélteket, akik álnéven publikáltak, ha tudtak, vagy meseírásból, netán műfordításból voltak kénytelenek fönntartani magukat. És voltak olyanok is, akik tisztelőik könyöradományaiból tengődtek évekig.
Az 1950-es évek első harmadában a magyar irodalom oda jutott, amit a rendszer egyik kegyeltjének versezete hatásosan szemléltet. A Sztálin- és Kossuth-díjas Aczél Tamás vers gyanánt ezt írta: „kigyulladnak a csillagok / s én lustán arra gondolok, / milyen jó lesz akkor, / ha a Göncöl szekér helyett az égen / elindul fényesen és merészen / – egy traktor”.
(Sárközi Mátyás: A bizarr évei. Élet és irodalom Rákosi Mátyás alatt. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021, 142 oldal. Ára: 2500 forint)
Borítókép forrása: MTI/Jónás Pál
