Nem sokkal azután, hogy a kétszázadnyi osztrák bevonult, lövések dörrentek a soproni út felől. Az osztrákok fegyverre kaptak, házakból, kertekből tüzelni kezdtek, de azután a temető felől is ropogni kezdett a fegyver. A váratlan tűzharcban azután hirtelen felbukkanó, polgári ruhás „banditák” rohanták meg az állomást, betörtek a községbe, mire az osztrákok hátrálni kezdtek a község nyugati vége felé, szakadatlanul tüzelve.
Egy ideig tartott még a harc, az osztrákok a falun túl, a laposban most gyülekeznek.
– Hányan lehettek? – kérdezzük.
– Legalább ötszázan! – feleli egy őrmester. – De lehettek többen is.
– Ágyújuk is volt – teszi hozzá egy tépett zubbonyú, fiatal csendőr.
A capitaine hitetlenkedve kapja föl a fejét.
A csendőr erősítgeti, hogy tisztán hallott két ágyúlövést.
A két nagy dörrenésre mások is emlékeznek.
Képtelenség!
De vallomás – hát beírjuk.
– Schurken! Banditen! – szitkozódnak az osztrákok.
S hallgatnom kell.
Kimegyünk a halotthoz.
A tömeg komoran nyit utat.
Szép, fiatal, barna legény a halott. Vásott csizma van rajta, kopott kabát.
Fejlövés. Bal halántékán érte.
Írás nincs nála. A zsebeiben csak töltények vannak.
Ki ez?
Honnét jött?
Ki küldötte?
Ki parancsolt neki?
Csak bennem válaszol egy néma hang:
– Magyarország.
A távoli lövések egyre ritkulnak.
Gyorsan száll alá a nap a nyugati égbolton.
Sugarai alig tudnak átverni a porfelhőn.
Az osztrákok tisztelegnek, s mennek vissza a falun túlra. Egyelőre ottmaradnak további parancsig.
Előkerül néhány ágfalvai öreg polgár. Az elöljárók.
Átveszik a halottat, s cipelik a templom mögé.
Isten veled, áldott testvér, véres homlokú, ismeretlen magyar…
Némán ülünk be az autóba, s megyünk az állomás felé.
Az egyik ház tornáca alatt feldöntött vizes hordó. Előtte tócsa.
Riadt asszony magyaráz valamit a szomszédjának.
A capitaine megállítja a kocsit, s azt kérdi tőlem:
– Qu’est-ce qu’elle dit?
Megkérdem az asszonyt.
Reszketve magyarázza, hogy a roham után két vad, fegyveres idegen átugrott a palánkon, fölfordította a hordót, kiöntötte a vizet, s kétszer belelőtt az üres hordóba. Olyat szólott, mint az ágyú. Arra kezdtek menekülni az osztrákok. A két vadember röhögve távozott társai után. Mintha horvátul beszéltek volna.
A capitaine-nek kerekre tágul a szeme, mikor elmondom, s megcsóválja a fejét.
Ez volt a tüzérség.
[…] A Széchenyi-palota dugig van francia, olasz meg angol őrséggel. Alig lehet bejutni a kapukon.
Fönt – tótágast áll minden.
Feldúlt, borzas tisztek jönnek-mennek, Isten tudja hányféle egyenruhában, s ordítanak rekedten vagy suttognak gesztikulálva valamennyi antantnyelven.
A capitaine beesik Ferrarióhoz, a tenentét bevonszolják magukhoz Ivaldi meg Gauthier.
Engem is tízen rohannak meg ezer kérdéssel.
Ágfalva ott nő előttem – világeseménnyé.
Pedig más is történt.
Foszlányokban hallom meg, hogy mi.
A határközségek lakói, mihelyt az osztrák csendőrök mögött feltűntek a vörös zászlós szakszervezeti agitátorok, majdnem mind fegyvert fogtak.
…Véres összeütközés volt Pinkafőn, ahol egy pihenő banditacsoportot megleptek az osztrákok, azok azonban visszaverték őket… Horvát parasztok segítettek nekik.
…Királyhidán lövöldözés volt. Szentgotthárd környékén valami Tischner-csoport nevű banda megtámadta Rábakeresztúrt, és heves harcot vívott a faluszéli kocsmaépületért, míg csak meg nem futottak az osztrákok.
…Hartbergnél, Burgaunál már a határról visszaűzték a bevonuló bécsi csendőröket…
Erőmbe kerül, hogy elfojtsam a belőlem kikívánkozó ordítást, mert ordítanom kellene örömömben.
Akkor pedig nyomban kirúgnának innét. Holott most mindenképpen itt a helyem. Ezek között a méltatlankodó, dühöngő idegenek között. Ezt parancsolja Magyarország.
Ó, nem az a tegnapi! Hanem az, amely ezeknek a barázdákból, erdőkből csoda módra kibukkant, ismeretlen rongyosoknak, ezeknek a „banditáknak” sóvárgó lelkében él.
(Részlet Somogyváry Gyula És mégis élünk című regényéből, 1936)
Száz éve, 1921. október 4-én kiáltották ki a részben Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területen Felsőőr központtal a Lajtabánságot.
Borítókép: WIKIMEDIA COMMONS
