Betonbimbók Beremenden

Csete György és Makovecz Imre két dudás volt az organikus építészet csárdájában. Volt, hogy évtizedekig nem álltak szóba egymással, miközben mindketten azonos elveket vallottak. Egyikük­ öt, másikuk tíz éve nincs közöttünk, de gondolatviláguk alkotásaikban és tanítványaik által tovább él. Ezt igazolja a múlt vasárnap avatott pesterzsébeti Makovecz-templom és a Csete György nevével fémjelzett egykori Pécs Csoportról rendezett emlékkonferencia Beremenden.

Fotó: Csete Ors

A domboldalra felsétálva embercsoport gyűrűjében ismerkedünk meg Beremend egykori polgármesterével, Heindl Józseffel, akit a kápolnaállítás „motorjaként” mutatnak be. Meséli, hogy erről a néhai szőlődombról – amelynek északi oldalát a cementgyári alapanyag, a mészkő miatt elbányászták az elmúlt évtizedekben, és déli felét csak nagy nehézségek árán sikerült megvédeni – látni, hallani lehetett a néhány kilométerre odaát zajló háborút. 

Beremend 1991. augusztus 21-én, a II. János Pál pápa pécsi látogatását követő napon szembesült a Dél-Baranyában zajló harci cselekményekkel. Szerb vadászrepülőgépek a falu felett fordultak vissza, és lőtték ki rakétáikat a szomszéd horvát falu, Petárda főterére. A beremendi emberek riadtan szaladtak az utcára. Éjszakára megérkeztek az első menekültek is a magyarlakta Újbezdánról. A falu elöljárója, Horváth József vezette őket, akivel előző napokban már egyeztették a befogadás terveit. A drávaszögi harcok időszakában több ezer magyar és horvát sokác nemzetiségű menekültet szállásoltak el a beremendi házaknál. A menekültek a dombról nézték végig otthonaik pusztulását.

A kápolnát a Kossuth-díjas építész társával, Dulánszky Jenővel közösen tervezte. Kettejük között az volt a munkamegosztás évtizedeken át, hogy Csete György művészi elképzeléseit, részletrajzait a térdére helyezett közönséges rajztáblán dolgozta ki, ezekből Dulánszky készítette el az engedélyezésre, majd kivitelezésre szolgáló terveket és a műszaki dokumentációt. A Megbékélés kápolna felszentelésére 1998. május 31-én került sor, amelyet katolikus, református, illetve ortodox egyházatyák együtt végeztek.

Ez most sincs másképp. Szenn Péter, a horvátországi református egyház püspöke és Ronta László római katolikus plébános a kápolna oldalában tart szabadtéri ökumenikus istentiszteletet, amelynek végeztével mindketten megáldják azt az Orient Enikő textilművész által újra elkészített zászlót, amelynek eredetije Csete Ildikó textilművész alkotása volt. Ez a sokféleséget kifejező szivárványmotívumból, a térségben évszázadok óta együtt élő magyar, horvát és német népesség nemzeti színeiből, valamint az ökumenizmust kifejező jelképekből álló kompozíció.

Csete Ildikó munkásságáról Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész tartott előadást az istentiszteletet követő építészeti konferencián. A neves szakember kiemelte, hogy Csete­ Ildikó alkotásai a Megbékélés kápolnához hasonlóan számos más organikus építészeti térnek is szerves tartozékai. Teljes volt az összhang művészi téren a Csete házaspár két tagja között. A Csete Ildikó által tervezett és alkalmazott ­növényi ihletésű motívumkincs férje épülettervei­ben is fontos alkotó-, illetve díszítőelem. Textilmunkái rendre feltűntek a Pécs Csoport másik neves építész tagja, Jankovics Tibor épületeinek belső tereiben éppúgy, mint templomok oltár- vagy úrasztali terítőin.

A szocialista textilipar azonban vonakodott Csete Ildikó terveit tömegtermékeken alkalmazni. Emögött valószínűleg hasonló okok húzódtak, mint amiért az építészetben a Pécs Csoportot is szétverték, amiről már Csete Örs, a szülei örökségét gondozó alapítvány vezetője beszél lapunknak. Tőle tudjuk meg, hogy szülei minden elismerés dacára spártai munkakörülmények között voltak kénytelenek alkotni 56 négyzetméteres budapesti lakásukban, amely egyszerre volt építész- és textilműterem, valamint a négyfős család lakóhelye. Ugyanakkor mindketten zokszó nélkül, szabad emberként tartottak ki választott útjuk mellett. 

A heves vitát kiváltó paksi tulipános házak. Mérsékelték a panelek sivárságát
Fotó: Csete Alapítvány

Hosszú haj és néptánc

E dacos szellemiséggel nem voltak egyedül. A hatvanas évek végének óvatos reformlégkörében, a felbukkanó Illés zenekar, a hosszú haj, a berobbanó néptáncmozgalom fémjelezte oldódás közepette fiatal budapesti építészhallgatók egy csoportja számára a népi gyökerekhez visszanyúlás kínálta az új, egyben saját út lehetőségét. Szerencsétlenségükre olyan világban váltak építésszé, amelyben a hatalom által előírt kánontól való minden kreatív eltévelyedés gyanús és üldözendő cselekménynek minősült.

Csete György építészként 1961-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Tanárai a bauhausi (funkcionalista) elveket verték bele. Első munkahelyén, az Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál zömmel ipari épületek tervezése volt a feladata, 1966-ban azonban, szakítva a rutinfeladatokkal, megtervezte a vállalat bánki üdülőjét előreugró tetővel, amit így indokolt: „felfedeztem magamnak a jellegzetes nógrádi építészetet”. Ettől kezdve mind erősebben foglalkoztatta a magyar népi építészeti hagyomány, és a hajdani mesterek, Lechner Ödön, Kós Károly és mások tudásának a kortárs építészetbe integrálása. Csete Györgyben a hatvanas évek végére állt össze az a koherens világkép, amellyel életre szólóan meghatározta a tanítványául szegődött, majd Pécsen elkötelezett munkatársaivá váló egyetemi növendékei gondolkodását. „Harmóniát kell teremteni az ember és a természet között!” – hirdette. 

Csete Györgyéhez hasonló úton, gyakorlatilag azonos helyen és időben, a hatvanas évek végén jutott el az organikus építészet gondolatvilágához Makovecz Imre is. Műegyetemi professzora,­ a Kossuth-díjas Weichinger Károly ajánlotta figyelmébe Frank Lloyd Wright amerikai építész személyét, gondolatait és munkásságát. Wright, a XX. század meghatározó építészalakja filozófiájának a „szerves építészet” nevet adta, amelyet ikonikus lakóépülete, az erdei környezetben épült vízesésház fémjelez leginkább Pennsylvaniában. A természeti környezettel való szerves egybeolvadás és az emberléptékűség eszményét Makovecz – és vele párhuzamosan Csete is – a Kárpát-medencei népi építészeti hagyománnyal rokonította, sőt visszanyúltak egészen a honfoglalás korának ősi gyökereiig is. Ha különbségeket keresünk kettejük munkásságában, akkor azt leginkább abban ismerhetjük fel, hogy Csete talán egy árnyalatnyival jobban vonzódott a természeti, növényi motívumokhoz, ornamentikához, mint Makovecz, de e különbség nem jelentős. Bár kettejük viszonya rendkívül bonyolult volt – amiről minden kortársuk tapintatosan hallgat –, művészi jelentőségükben egyiküket sem lehet a másik elé helyezni.

– A körülmények szerencsés együttállása eredményezte a Pécs Csoport létrejöttét – emlékezik vissza az 1970-ben történtekre Deák László, a mérnöktársaság egykori tagja. Először három fia­tal építész került Pécsre, miután a Baranyaterv igazgatója, Mischl Róbert meghívta őket abban a reményben, hogy a fiatalok friss levegőt hoznak magukkal. Amikor létre kívánta hozni részvételükkel a Pécsi Ifjúsági Irodát, a fiatalok kérésére Csete Györgyöt hívta meg vezetőjüknek. Így jött létre Dulánszky Jenő statikus, Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Jankovics Tibor, Kistelegdi István, F. Kovács Attila, Nyári József, Oltai Péter építészek csatlakozásával 1970-ben az a Csete György vezette építészközösség, amelynek Pécs Csoport elnevezése az 1981-ben Magyarországra látogató angol építészettörténésztől, Jonathan Glancey-től ered. 

A Pécs Csoport tagjai napjainkban: Jankovics Tibor, Deák László, F. Kovács Attila
Fotó: Csete Örs

A Kárpát-medence szelleme

Deák László szerint abban, hogy a Pécs Csoport munkáiban relatíve szabadon érvényesíthette elveit, nagy szerepe volt annak, hogy a pécsi közéletet akkoriban jelentős értelmiségi holdudvar dominálta, a városvezetők fiatalok voltak, és valószínűleg az is növelte a mozgásteret, hogy a kultúra ura, Aczél György történetesen pécsi képviselő volt.

– A csoporton belül meglepően nagy volt az összhang, ezért mindig kialakult a szintézis – magyarázza Deák. – Megfogalmaztuk és 1973-ban meg is jelentettük szakmai hitvallásunkat, amelyek lényegében az organikus építészet alapelvei. Ezek a következők: Az épület elrendezésének, megjelenésének kifejező erővel kell rendelkeznie! Az épületek szimmetriatengelyek mentén szerveződjenek, a horizontális tengely a használat, a vertikális (fény)tengely a Föld központja és a világmindenség közötti transzcendens kapcsolat kijelölője. Az épület ne uralja a környezetét, legyen annak szerves része! Szerkezeteiben, anyagaiban és formáiban legyen a korábbi helyi építőtevékenység követője! Az épület alkotórendszerei a természethez és az emberi igényekhez igazodjanak! Az építészeti elemek és az épületbelső világát alkotó elemek elválaszthatatlan egységet alkossanak, az épület díszítése kívánatos! A csoport távlati célja a Kárpát-medence népi építészetében rejtőző szellemiség újjáélesztése volt.

KGB-s irányelvek

A Pécs Csoport számos máig létező épületet tervezett országszerte, de egyre bátrabb működése mindössze fél évtizedig tarthatott. A veszélyesen „népieskedő”, „irredenta”, sőt „fasiszta” alkotóközösség szétrobbantásához a paksi atomerőművi lakótelep áttervezése, majd az ezt követő sajtópolémia vezetett, amely – F. Kovács ­Attila szerint – látszólag szakmai, valójában népi-urbánus vita volt. A kor építész főideológusa, a konstruktivista Major Máté 1975 szeptemberé­ben az Élet és Irodalom hasábjain írt éles hangú kritikát Nagypanel és tulipán címmel. 

– Annyit tettünk, hogy megpróbáltunk a megtervezett házgyári épületekből a lehetőségek határain belül valami élhetőbbet varázsolni – mondja Deák László. – Magától a nehézipari minisztertől jött az utasítás, hogy „srácok, valamit csinálni kell ezekkel a szar panelokkal!”. Ez felbátorított minket. A sivárság, a kockajelleg mérséklésére a loggiák, a mellvédek hullámzó díszítést kaptak. Csete György óriási fehér növényi, tulipánosnak nevezett mintákat tervezett a panelkockákra, és a házak profilját is megváltoztatta, élővé tette. Mi, többiek átalakítottuk a lakások élhetetlen alaprajzait: családi étkezésekre alkalmas méretű ebédlőket, főzésre alkalmas konyhákat, éléskamrákat alakítottunk ki. Nem sejtettük, hogy ez ellenkezett bizonyos KGB-s irányelvekkel, melyek szerint módszeresen akadályozni kell az emberi közösségek kialakulását, az önálló élet lehetőségeit. 

Major Máté díszítéssel szembeni kritikája hatására Nagy László költő kelt az építészek védelmére Hol a tulipán? című cikkével, amelyre Major professzor Itt a tulipán! címmel válaszolt, a költő pedig Hol az építőművészet? című viszontválaszban reagált. A tulipánvita aztán fél éven át tartó szakmai polémiába torkollott. Mint az Szőnyeg-Szegvári Eszter Artmagazinban megjelent írásában olvasható, „a vitában az építészszakma szinte egységesen elítélte a házfalak díszítését, de ez csupán kiindulópontnak számított a hazai (panel) építészet számos problémájának meglepően nyílt feltárásához. A hangsúly a Bauhaus-örökség létjogosultságán és azon volt, hogy lehet-e (szabad-e?) beemelni a népi motívumokat a modern építészetbe.”

A bűnbakká kikiáltott Pécs Csoportot átszervezés címén feloszlatták. A csoport szétverése után Csete György magányos harcosként képviselte tovább ugyanazokat az építészeti elveket, amelyeket Makovecz Imre és a Kós Károly Egyesülésbe tömörült követői is képviseltek. Az organikus építészet jövőjéről szóló kérdésünkre Jankovics Tibor, a Pécs Csoport egykori tagja szkeptikusan válaszol, mondván: ezeket az elveket ma nagyon kevesen vallják. A többség a fősodorral halad, e tekintetben nem sok minden változott 1970 óta. A körülmények ma sem kedveznek az organikus építészetnek.

Az organikus iskola épületei mellett azonban nem lehet elmenni szó nélkül. A külföldiek előtt is az organikusok épületeivel mint a jellegzetesen magyar építészet példáival büszkélkedünk, még véletlenül sem azokkal az épületekkel, amelyek a világ tetszőleges pontján felépülhettek volna. Bármi is az organikus építészet jövője, Csete György, Makovecz Imre és tanítványaik neve örökre fennmarad. De vajon mennyire lesz maradandó Major Máté professzor elvtárs életműve?

Borítókép: Csete György életművének ikonikus épülete, a Megbékélés kápolnája. A természethez és az emberi igényekhez igazodva. Fotó: Csete Örs