Egy pillanatra felmerült bennem, hogy Enyedi Ildikó filmjének megtekintése előtt újraolvasom Füst Milán regényét. Jó gondolatnak tűnt, hiszen az emberre másként hat egy könyv huszonéves korában, mint a saját középkorából kifelé integetve, különösen akkor, ha mostanra „érett bele” a főhős bajaiba. Ez különösen igaz A feleségem történetére, de azért viszonylag gyorsan elengedtem az ötletet. Védekező felállás, nem töltünk időt könyv és film összehasonlítgatásával, mert minek, jöjjön egyből a mozi.
Előzetes információkat is elhárítva elég annyi, hogy Cannes-ban a közönség felállva tapsolta a művet, az angol–amerikai kritikusok jelentős része pedig valami megmagyarázhatatlan, zsigeri gyűlölettel viszonyult hozzá. Ez kollektív defekt lehetett a tudós kollégák részéről, okait most ne firtassuk, a válasz Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedések című kis kötetének mélyén rejtezhet. Valahol ott, ahol az öngyűlölet és az élet elutasítása füstölög durcásan magában.
És persze nyilván az is benne foglaltatik mintegy, hogy Enyedi Ildikó alkotása mélységesen korszerűtlen. Először is néhány perc híján három óra hosszán keresztül hömpölyög méltóságteljesen előre, csodás felismeréseket ajándékozva testről és lélekről. Magam egyébként úgy tesztelem az átlagosnál hosszabb film esetében a tűrőképességemet, hogy mikor pillantok először az órámra szenvedélybetegségem (nikotin) okán. Esetünkben ez két és fél óránál következett be, ami gyönyörű teljesítmény mind részemről, mind a műtől, különösen, ha hozzátesszük, hogy közben a vásznon boldog-boldogtalan vidáman dohányzik. Nem csupán a rosszfiúk és lányok vagy a gyanús karakterek, mint a neokonzervatív, álszent Hollywoodban, hanem majdnem mindenki. Hamvas jut eszembe egy pillanatra a szalonna-rizling-albán dohány szentháromságáról, azaz az istenadta élet élvezetéről.
Ebben az összekuszált világban A feleségem történetében igazi, hús-vér férfiakat és nőket kapunk (utalgatós kedvemben ideírom még egyszer, testestől, lelkestől) ajándékba. Ráadásul egy férfifilmben, egy férfitörténetben. Méghozzá úgy, hogy egy törékeny alkatú hölgy, Enyedi Ildikó bátran kijelenthetné: Störr kapitány (főhősünk ő) én vagyok. Ellenkező előjellel sokszor történt már ilyesmi Flaubert-től Esterházyig, de így, ilyen mélyen és gazdagon árnyaltan talán még sohasem.
Mert az van még (csak összehasonlítgatunk egy kicsit), hogy míg hajósunk Füst Milánnál féltékeny kocka macsó, Enyedinél lényegesen összetettebb figura. Aki bár még magándetektívet is képes felfogadni fene nagy gyanakvásában, és mindent elszúr, amit csak el lehet, tele van érzelmekkel, és néha kimondottan nagyvonalú. A legszebb példa erre a zseniális rendőrségi jelenet, amely után a megcsalás konkrét, de közben remekül lebegtetett bizonyítékai ellenére is elengedi az esetet mint holmi megsemmisült aktákat.
Störr kimondottan északi típus, ahogy Stirlitz mondaná, simán elmenne Bergmannál is egy szigeten, ahol esténként bigott protestánsok néznek mértékletesen a poharukba egy rideg kocsmában, ugyanakkor van humora. Nála több, szégyenlősen magunkra ismerős árnyalattal talán csak a feleség rendelkezik, aki körül persze minden forog, még a film is, ahogy ez már lenni szokott ugye.
Ahhoz, hogy mindazt, ami történik, elhiggyük a moziban, sőt kifelé menet még röpke önanalízist is lezavarjunk egy „régen esett már ilyen jól” cigaretta társaságában, nem akármilyen színészi játék szükségeltetik. Kemény casting lehetett, de tökéletes eredménnyel zárult. Gijs Naber hihetetlenül sármosan és ezer színnel hozza a kissé suta tengerészt, Léa Seydoux meg egészen elképesztő. A vágy titokzatos tárgya, a tipikus párizsi nő, már ha van ilyen, annyira szexi, vagány és hiteles, hogy néha attól féltem, lejön a vászonról, a kamera imádja, a néző dettó. Ez már akkor is így volt, amikor Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében feltűnt néhány pillanatra, de most betölti az estét. A csodás magyar operatőrök közül jelen esetben Rév Marcell brillírozik az impresszionistától a geometrikus képekig, a világítás, a díszlet, a jelmez bravúros, Enyedi Ildikó pedig tőle egyáltalán nem szokatlan módon rendezett egy remek filmet. Az életről magáról.
