Mert az van még (csak összehasonlítgatunk egy kicsit), hogy míg hajósunk Füst Milánnál féltékeny kocka macsó, Enyedinél lényegesen összetettebb figura. Aki bár még magándetektívet is képes felfogadni fene nagy gyanakvásában, és mindent elszúr, amit csak el lehet, tele van érzelmekkel, és néha kimondottan nagyvonalú. A legszebb példa erre a zseniális rendőrségi jelenet, amely után a megcsalás konkrét, de közben remekül lebegtetett bizonyítékai ellenére is elengedi az esetet mint holmi megsemmisült aktákat.
Störr kimondottan északi típus, ahogy Stirlitz mondaná, simán elmenne Bergmannál is egy szigeten, ahol esténként bigott protestánsok néznek mértékletesen a poharukba egy rideg kocsmában, ugyanakkor van humora. Nála több, szégyenlősen magunkra ismerős árnyalattal talán csak a feleség rendelkezik, aki körül persze minden forog, még a film is, ahogy ez már lenni szokott ugye.
Ahhoz, hogy mindazt, ami történik, elhiggyük a moziban, sőt kifelé menet még röpke önanalízist is lezavarjunk egy „régen esett már ilyen jól” cigaretta társaságában, nem akármilyen színészi játék szükségeltetik. Kemény casting lehetett, de tökéletes eredménnyel zárult. Gijs Naber hihetetlenül sármosan és ezer színnel hozza a kissé suta tengerészt, Léa Seydoux meg egészen elképesztő. A vágy titokzatos tárgya, a tipikus párizsi nő, már ha van ilyen, annyira szexi, vagány és hiteles, hogy néha attól féltem, lejön a vászonról, a kamera imádja, a néző dettó. Ez már akkor is így volt, amikor Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében feltűnt néhány pillanatra, de most betölti az estét. A csodás magyar operatőrök közül jelen esetben Rév Marcell brillírozik az impresszionistától a geometrikus képekig, a világítás, a díszlet, a jelmez bravúros, Enyedi Ildikó pedig tőle egyáltalán nem szokatlan módon rendezett egy remek filmet. Az életről magáról.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!