Egy pillanatra felmerült bennem, hogy Enyedi Ildikó filmjének megtekintése előtt újraolvasom Füst Milán regényét. Jó gondolatnak tűnt, hiszen az emberre másként hat egy könyv huszonéves korában, mint a saját középkorából kifelé integetve, különösen akkor, ha mostanra „érett bele” a főhős bajaiba. Ez különösen igaz A feleségem történetére, de azért viszonylag gyorsan elengedtem az ötletet. Védekező felállás, nem töltünk időt könyv és film összehasonlítgatásával, mert minek, jöjjön egyből a mozi.
Előzetes információkat is elhárítva elég annyi, hogy Cannes-ban a közönség felállva tapsolta a művet, az angol–amerikai kritikusok jelentős része pedig valami megmagyarázhatatlan, zsigeri gyűlölettel viszonyult hozzá. Ez kollektív defekt lehetett a tudós kollégák részéről, okait most ne firtassuk, a válasz Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedések című kis kötetének mélyén rejtezhet. Valahol ott, ahol az öngyűlölet és az élet elutasítása füstölög durcásan magában.
És persze nyilván az is benne foglaltatik mintegy, hogy Enyedi Ildikó alkotása mélységesen korszerűtlen. Először is néhány perc híján három óra hosszán keresztül hömpölyög méltóságteljesen előre, csodás felismeréseket ajándékozva testről és lélekről. Magam egyébként úgy tesztelem az átlagosnál hosszabb film esetében a tűrőképességemet, hogy mikor pillantok először az órámra szenvedélybetegségem (nikotin) okán. Esetünkben ez két és fél óránál következett be, ami gyönyörű teljesítmény mind részemről, mind a műtől, különösen, ha hozzátesszük, hogy közben a vásznon boldog-boldogtalan vidáman dohányzik. Nem csupán a rosszfiúk és lányok vagy a gyanús karakterek, mint a neokonzervatív, álszent Hollywoodban, hanem majdnem mindenki. Hamvas jut eszembe egy pillanatra a szalonna-rizling-albán dohány szentháromságáról, azaz az istenadta élet élvezetéről.
Ebben az összekuszált világban A feleségem történetében igazi, hús-vér férfiakat és nőket kapunk (utalgatós kedvemben ideírom még egyszer, testestől, lelkestől) ajándékba. Ráadásul egy férfifilmben, egy férfitörténetben. Méghozzá úgy, hogy egy törékeny alkatú hölgy, Enyedi Ildikó bátran kijelenthetné: Störr kapitány (főhősünk ő) én vagyok. Ellenkező előjellel sokszor történt már ilyesmi Flaubert-től Esterházyig, de így, ilyen mélyen és gazdagon árnyaltan talán még sohasem.