Mai fejjel nehéz megérteni a magyar hadsereg reménytelen küzdelmét a háború vége felé, de rögtön érthetővé válik a dolog, ha tudjuk, hogyan viselkedtek a bolsevisták a magyar falvakban. A frontvonalba esett települések sorsának rövid bemutatásával a helyi plébánosok és mások adatrögzítése vádiratként is felfogható a szovjetek rémtetteiről a háború végén. Mert a megszállást rablás, agyonlőtt apák és fiak, meggyalázott és eltört gerincű nők tömeges esete kísérte. Borzalmas incidensek felfoghatatlan sokaságát gyűjtötték össze ebben a kötetben. Erőszak és halál járt a falvakban. A katonai kötelességteljesítésen túl ez a magyarázat arra, hogy honvédeink és főként a huszárok miért nem adták át harc nélkül az országot, mint a románok. A Vértes falvai különösen megszenvedték a hónapokig ide-oda hullámzó harcokat.
A könyv tulajdonképpen két részből áll, mert Szabó Péter a magyar huszárok második világháborús szereplését rajzolta meg a tőle megszokott szakszerűséggel, korabeli naplók felhasználásával, míg Szebenyi István hadszíntérkutató a harcok emlékhelyeit kereste föl. Szebenyi írásából kiderül, alig maradt fenn írásos dokumentum arról, hogy mekkora áldozatokba került itt feltartóztatni a Vörös Hadsereget. A sokszor bombatölcsérekbe eltemetett katonák sírjának exhumálása már a háborút követően megkezdődött. Szebenyi írását olvasva mintha krimibe csöppennénk, pontosabban a megidézhető történelem tárul fel előttünk, amikor a Vértes lövészárkait, bunkereit, a ma is fellelhető maradványokat mutatja be a szerző. A kötetet számtalan magyar, szovjet katona és civil visszaemlékezése színesíti, köztük Polcz Alaine tragédiája. Ezt az igényesen kiállított könyvet nehéz letenni megindultság nélkül.
