A stratégia részeként jelzésekkel látják el a múzeumban található szobormásolatokat, megmagyarázva azok „fehérségét”. A gipszszobrok fehérsége ugyanis „félrevezető benyomást” kelt az ókori „sokszínűség hiányáról”. Az akcióterv benyújtóinak célja rávilágítani a klasszikus szobrászat szerepére a rasszizmus történetében, amely teória terjesztésére, illetve „tartalmi figyelmeztetések” megtételére az egyetemi oktatók figyelmét is felhívták. És mielőtt azt hinnénk, hogy csupán elszigetelt esetről van szó, Olaszországban nemrég nőjogi aktivisták nyilvánítottak szexistának egy bronzszobrot, mivel annak áttetsző ruhája láthatóvá tette testének vonalait. Érdemes belegondolni abba, hová jutunk így, hiszen lassan már csak amorf, felismerhetetlen vagy ideológiailag erősen behatárolt alkotások születhetnek majd, ha a művészek minden szélsőséges elvárásnak meg kívánnak felelni.
A szobrokkal kapcsolatos legújabb hóbort is azt bizonyítja, hogy a különböző lobbicsoportok és döntéshozók a szolidaritás köntösében, emberi jogokból font ostorral kényszerítik rá a többséget arra, hogy rendeljék alá magukat azoknak a csoportoknak, amelyeket szerintük éppen elnyomás fenyeget.
Ilyenek például a feketék, a homoszexuálisok vagy a nők, és minél több kategóriába esik valaki, annál nagyobb esélye van a boldogulásra és a fősodor tiszteletének kivívására – érdemeitől függetlenül. A történelem meghamisítása szintén nem új keletű jelenség. Az érzékenyítő lobbi miatt számos olyan film és sorozat lát napvilágot, amelyekben hamisan ábrázolják a feketék, a nők, a férfiak és a szexuális kisebbségek történelmi szerepét és helyzetét. A Netflix és a nyugati, liberális művészelit futószalagon gyártja az ilyen alkotásokat. Mert a haladáspártiaknak nem elég küzdeniük a rasszizmus és az elnyomás ellen, történelmi megalapozottságot kell találniuk a „gonosz”, heteroszexuális, fehér emberek elleni vádjaikhoz és ellenszenvükhöz. Ha pedig nincs elég muníció, kitalálnak valamit ők maguk, és erőszakkal lenyomják azoknak a társadalmaknak a torkán, amelyeknek van hozzá gyomruk.
De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont. Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok „kitalálására”.
Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.
Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok „kínos” fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.
Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.
A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.
A borítóképen: A Cambridge-i Egyetem régészeti és antropológiai múzeumának tornya.
Fotó: Wikipédia/Magnus Manske
