időjárás -3°C Fábián, Sebestyén 2022. January 20.
logo

Schelken Pálma időgépe

Sebő Ferenc
2021.12.07. 16:12
Schelken Pálma időgépe

Zenetudományi tanulmányaimat 1989-ben fejeztem be a Zeneakadémián. Az utolsó évben már be-bevontak tanáraink az éppen folyó munkáikba segédkezni. Így kerültem Dobszay László, majd Kovács Sándor keze alá a Népdaltípusok katalógusának, illetve Bartók Béla egyetemes magyar népdalgyűjteményének sajtó alá rendezése során. Ez utóbbi kiadvány előkészítése nagy kihívást jelentett, hiszen Bartók ebben nemcsak a saját gyűjtéseit rendezte típusokba, hanem a harmincas évek végéig keletkezett valamennyi gyűjteményt is. Ezzel érdemelte ki a kiadvány az „egyetemes” nevet. Az első kötet 1991-ben, a második 2007-ben látott napvilágot, s aztán a közlés lendülete itt – a megbízók döntése értelmében – meg is szakadt.

A Bartók által kiadásra előkészített anyag az addig összegyűjtött valamennyi, azaz 13 500 magyar népdalt tartalmazta, amelynek tetemes részét tette ki Vikár Béla gyűjtése. Ő volt az első korszerű eszközökkel munkálkodó népdalgyűjtőnk, aki egyrészt profi gyorsíróként a helyszínen beszédsebességgel írta fel a szövegeket, másrészt elsőként használt gyűjtései során hangrögzítő berendezést: fonográfot. Sok kritikát kapott a fonográf kezdetlegessége miatt. Ő azonban fölényes eleganciával hárította ezeket a támadásokat, mondván, hogy olyan sürgetően fontos és pótolhatatlan szerepe van ennek a gépnek a nyelvészeti és népzenei gyűjtőmunkában, hogy badarság lenne arra várni, hogy az eszköz tökéletesedjék, mert mire ez bekövetkezhetne, addigra már talán nem is lesz mit fölvenni. Mondhatnánk, a próféta szólt belőle, mert ez a helyzet állt elő napjainkra: itt állunk a remek kép- és hangrögzítő berendezéseinkkel, de az élő hagyományt, amely Vikárt még körülvette, azt már csak sirathatjuk. A mintegy két és fél ezer dal hangfelvétele, valamint az ezekhez tartozó gyorsírással rögzített töméntelen ének- és egyéb szöveg olyan elsüllyedt világ hírmondója, amelyet az írásosság ezen eszközei nélkül éppúgy nem ismerhetnénk meg, mint az egyiptomiak világát és kultúráját a hieroglifák nélkül.

Nem véletlenül hozom ezt a hasonlatot, mert a régi gyorsírás visszaolvasása sem jelent kisebb kihívást, mint az ókori írnokok gyönyörűen rajzolt, vésett, színezett írásjeleinek megfejtése.

A viaszhengerekkel takarékoskodni kellett, ezért Vikár a sok versszakos daloknak általában csak az első néhány versszakát rögzítette fonográffal, de gyorsíró füzetében ott sorakoztak a dalszövegek teljes terjedelemben. Több évtizedes munkába telt az összetartozó kottás támlapok és a gyorsírásos szövegek párhuzamba állítása, de megérte a fáradságot, mert a holt tudományos adatokból élő, megrázó énekelt költészet bontakozott elő.

Habár a gyorsírás nagy részét Kodály Zoltán áttetette gépírásba, olyan sok félreértésre, tévesztésre derült fény, hogy ezek kiszűrése végett esetenként az eredeti gyorsírásos szövegekhez is vissza kellett nyúlni. Igen ám, de kiderült, hogy nem elég, hogy ezek a lapok gyorsírással íródtak, de ráadásul még olyan korai változatban, amelyet a mai modern gyorsírók már nem ismernek. Elindultam hát szakértőt keresni, aki ért a régi típusú gyorsíráshoz.

Így ismerkedtem meg Schelken Pálma újságírónővel, aki nemcsak ezt az úgynevezett Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírást ismerte, hanem magát Vikár Bélát is. Nagyon kedvesen fogadott, s történeteivel úgy elvarázsolt, hogy szinte időgépben éreztem magamat. Személyes élményei révén csakhamar olyan emberek szelleme népesítette be a szobát, akiket csak könyvekből ismerhettem.

Schelken Pálma újságíró, tanár szeretett volna lenni. Nagy álma volt, hogy a Magyar Rádió munkatársa lehessen. E cél érdekében 1932-ben gyorsírás- és gépírástanári diplomát is szerzett. Cs. Szabó László mellé került munkatársnak, és több, akkor a Magyar Rádiónál dolgozó íróval, művésszel kötött barátságot. Elsajátította az előző századokban használt régebbi gyorsírásokat, és minél több azokkal írt értékes feljegyzést igyekezett átmenteni. Így került kapcsolatba Vikár Bélával, aki haláláig pártfogolta, támogatta a tehetséges fiatal leányt.

A 2009-ben folytatott beszélgetés során az akkor 95 éves Schelken Pálma emlékei közül különösen a Kalevala és József Attila története ragadott meg. Vikár Béla Kalevala-fordításában ugyanis a hozzáértő filológus, a képzett néprajzos szövetkezett a zenei formákat ismerő és felhasználó költővel.

József Attila kimondottan lelkesedett az új fordításért, oldalakat megtanult belőle kívülről, és barátait ennek szavalásával untatta. S mi több, néhány versében alkalmazta nemcsak a Kalevala-énekformát, hanem számos kifejezést, fordulatot is, olyanokat, amelyeket a magyar regös hagyományban is meg lehet találni. Csak az volt a bökkenő, hogy a magyar elit az addigra már publikált néprajzi eredményeket sem ismerte

– József Attilát kivéve. Ő ugyanis olvasta Sebestyén Gyula regölésről írt könyvét, és bátran merített abból is. Barátai azt hitték, hogy megzakkant. Még Füst Milán is, aki pedig szerette őt, kritikájában azt vetette a szemére, hogy „olykor bizony odáig megy már a szabad asszociációs kép- és hangzattársításban, hogy némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regös ének, A hetedik című vers, de még a Medvetánc is.)”

Borítókép: Vikár Béla (Fotó: Wikipédia)