Schelken Pálma időgépe

Vikár Béla Kalevala-fordításában a hozzáértő filológus, a képzett néprajzos szövetkezett a zenei formákat ismerő és felhasználó költővel.

A viaszhengerekkel takarékoskodni kellett, ezért Vikár a sok versszakos daloknak általában csak az első néhány versszakát rögzítette fonográffal, de gyorsíró füzetében ott sorakoztak a dalszövegek teljes terjedelemben. Több évtizedes munkába telt az összetartozó kottás támlapok és a gyorsírásos szövegek párhuzamba állítása, de megérte a fáradságot, mert a holt tudományos adatokból élő, megrázó énekelt költészet bontakozott elő.

Habár a gyorsírás nagy részét Kodály Zoltán áttetette gépírásba, olyan sok félreértésre, tévesztésre derült fény, hogy ezek kiszűrése végett esetenként az eredeti gyorsírásos szövegekhez is vissza kellett nyúlni. Igen ám, de kiderült, hogy nem elég, hogy ezek a lapok gyorsírással íródtak, de ráadásul még olyan korai változatban, amelyet a mai modern gyorsírók már nem ismernek. Elindultam hát szakértőt keresni, aki ért a régi típusú gyorsíráshoz.

Így ismerkedtem meg Schelken Pálma újságírónővel, aki nemcsak ezt az úgynevezett Gabelsberger–Markovits-féle gyorsírást ismerte, hanem magát Vikár Bélát is. Nagyon kedvesen fogadott, s történeteivel úgy elvarázsolt, hogy szinte időgépben éreztem magamat. Személyes élményei révén csakhamar olyan emberek szelleme népesítette be a szobát, akiket csak könyvekből ismerhettem.

Schelken Pálma újságíró, tanár szeretett volna lenni. Nagy álma volt, hogy a Magyar Rádió munkatársa lehessen. E cél érdekében 1932-ben gyorsírás- és gépírástanári diplomát is szerzett. Cs. Szabó László mellé került munkatársnak, és több, akkor a Magyar Rádiónál dolgozó íróval, művésszel kötött barátságot. Elsajátította az előző századokban használt régebbi gyorsírásokat, és minél több azokkal írt értékes feljegyzést igyekezett átmenteni. Így került kapcsolatba Vikár Bélával, aki haláláig pártfogolta, támogatta a tehetséges fiatal leányt.

A 2009-ben folytatott beszélgetés során az akkor 95 éves Schelken Pálma emlékei közül különösen a Kalevala és József Attila története ragadott meg. Vikár Béla Kalevala-fordításában ugyanis a hozzáértő filológus, a képzett néprajzos szövetkezett a zenei formákat ismerő és felhasználó költővel.

József Attila kimondottan lelkesedett az új fordításért, oldalakat megtanult belőle kívülről, és barátait ennek szavalásával untatta. S mi több, néhány versében alkalmazta nemcsak a Kalevala-énekformát, hanem számos kifejezést, fordulatot is, olyanokat, amelyeket a magyar regös hagyományban is meg lehet találni. Csak az volt a bökkenő, hogy a magyar elit az addigra már publikált néprajzi eredményeket sem ismerte

– József Attilát kivéve. Ő ugyanis olvasta Sebestyén Gyula regölésről írt könyvét, és bátran merített abból is. Barátai azt hitték, hogy megzakkant. Még Füst Milán is, aki pedig szerette őt, kritikájában azt vetette a szemére, hogy „olykor bizony odáig megy már a szabad asszociációs kép- és hangzattársításban, hogy némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regös ének, A hetedik című vers, de még a Medvetánc is.)”

Borítókép: Vikár Béla (Fotó: Wikipédia)