Támasz

Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a nagyobb dráma: a hetedik gyerekkel özvegyen maradó édesapáé vagy a nagykorúságot éppen csak betöltő fiatalemberé, akinek sem apja, sem anyja, sem nagyszülője, sem testvére? Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége reméli, hogy egyre több támogatót sikerül megnyerniük a Regőczi Alapítvány ügyének.

2021.06.08. Budapest Herczegh Anita a köztársasági elnök felesége. Magyar Nemzet Éberling András Fotó: Éberling András

– Hogyan várja a karácsonyt, van valamilyen megszokott rendje az adventi készülődésnek a családjukban?

– Természetesen vannak – vagy legalábbis voltak – megszokott rítusaink, mert a Covid alapvetően fölforgatta a mi életünket is. A szűk családban András, Borbála, Barbara, Melinda ünnepli a névnapját advent elején, ilyenkor a legkisebb lányom adventi koszorúkat készít névnapi ajándékként a testvéreinek és a nagymamának. És besegít nekem: egy héten át együtt vagyunk, karácsonyi zenét hallgatunk, és tucatszám gyártjuk a koszorúkat a Ficsak, a Fiatal Családosok Klubja kezdeményezéséhez. A bevételből a Lea Otthont támogatják, amely életveszélyes helyzetben lévő kisgyermekes édesanyákat, talajt veszített fiatal szülőket fogad be, és krízishelyzetben levő családok számára ad menedéket. A járvány miatt sajnos idén is számos rendezvény elmaradt, leginkább a koronavírushoz kapcsolódó programok kerültek előtérbe. Kórházak, nővérek, orvosok munkáját támogató, figyelemfelhívó eseményekre kapok meghívásokat, és persze a Regőczi Alapítvány célkitűzéseit segítő akciókra.

– Az alapítványt férjével, Áder János köztársasági elnökkel hozták létre tavasszal, a harmadik hullám idején, amikor egyre több harmincas, negyvenes éveiben járó szülő is áldozatul esett a járványnak. A hazai hírek akkoriban közel hatszáz árváról szóltak, akik elvesztették egyik vagy mindkét szülőjüket. Mostanra hány Covid-árváról tudnak?

– Nagyságrendileg ezer körül van a számuk Magyarországon, ami visszaigazolja, hogy indokolt volt a kezdeményezésünk, bár az alapításkor nem tudhattuk pontosan, mire vállalkozunk. Azóta sok gyászoló családdal találkoztam. Egészen más úgy szembesülni a nehézségekkel, hogy vendégségbe megyek hozzájuk, és az otthonukban beszélgetek az árvákkal, mint ha kívülállóként nézegetem az adatlapot, hogy hány eltartott szerepel rajta, mennyi a bevétel és a kiadás. Ahány család, annyiféle nehézség. Ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a nagyobb dráma: talán a hetedik gyerekkel özvegyen maradó édesapáé, akinek a csecsemőjét meg tudták menteni, de a feleségét már nem? Vagy a nagykorúságot éppen csak betöltő fiatalemberé, akinek sem apja, sem anyja, sem nagyszülője, sem testvére? És ott vannak a kétszeresen árvák, akik a szüleik és a nagyszüleik halála után most a nagynénikhez kerültek… Összehasonlíthatatlan drámák ezek. Más az özvegyen maradó édesanya élethelyzete, ha tanyán él óvodás korú gyermekeivel, és más, ha gimnazista kamaszokkal, ­lakótelepen. Más, ha egy szál magában van a világon, vagy ha összezár körülötte a nagy család.

– Hogyan döntenek a támogatásról?

– A családok maguk dönthetik el, hogy élelmiszerre, tornacipőre, különórára vagy valami másra költik a pénzt, náluk jobban senki meg nem tudja ítélni, mire van szükségük leginkább. Eddig egyszeri, gyorssegélyt tudtunk adni, hosszú távon azonban át kell térni a rendszeres támogatásra, hiszen a családoknak az a jó, ha fix összeggel kalkulálhatnak. Nekünk meg az a legnehezebb az egészben, hogy nem tudhatjuk: hány emberről kell még gondoskodnunk, és mennyi támogatónk lesz? Reméljük, a Covid-árvák száma már nem fog növekedni, viszont egyre több támogatót sikerül megnyernünk az ügynek.

– Sok érintett beszámolt arról, hogy a közvetlen környezetük és a tágabb ismeretségi körük is azonnal megmozdult, és a segítségükre sietett a gyászban.

– Megható történeteket hallottam névtelen segítőkről, postaládába dobott vastag borítékról, gyerekeknek vitt tál süteményről, apró gesztusokról, amelyekben megjelent az együttérzés és a gondoskodás. Hallottam egykori osztálytársakról, iskolai közösségekről és utcabeliekről, akik azonnali anyagi és lelki segítséget adtak a bajban. Minden gyászoló család átélt hasonlót, ami bizonyítja, hogy igenis számíthatunk egymásra ebben az országban. A támogatás elsődlegesen gyorssegély: azonnali anyagi segítség, amikor intézni kell az adminisztratív ügyeket, számlákat, temetést. De másodlagos áldása is van a közösségi összefogásnak: az a gyászoló, aki már-már összeroppanna, megélheti, hogy van kihez fordulni, van kire támaszkodni a tragédiában. Ez a tapasztalat mozgósítja lelki tartalékait, és megerősíti abban, hogy tovább tudja élni az életét. Külső támogatás nélkül egyáltalán nem biztos, hogy aktiválódnának a belső erőforrások. Nagyon sok felemelő levél érkezik az alapítványhoz, amelyek arról szólnak, hogy az emberek jók.

A Covid alapvetően fölforgatta életünket - mondja Herczegh Anita. Fotó: Éberling András

A levelek hozzánk jönnek, de a segítőknek szólnak – ezúttal is szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatta az árvákat.

– Mit kap, aki ad? Tapasztalata szerint hogyan hat vissza a segítőre a jótékony magatartás?

– Aki egyszer részt vesz karitatív megmozdulásban, az onnantól nem tud szabadulni – de nem is akar –, mert beszippantja a feladat. A jótékonyságnak sokféle módja van, és meggyőződésem, hogy mindenki megtalálhatja azt a területet, amely a szívéhez közel áll: van, aki az idejét és a fizikai erejét adja, van, aki anyagilag támogatja az elesetteket. A közösséghez tartozás is fontos ebben a folyamatban, a hatékony segítség ugyanis jól működő csoportot feltételez. Ráadásul olyan jó megtapasztalni a közös gondoskodás eredményét, hasznát!

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként is része van ebben?

– És más közösségekben, csoportok tagjaként: bíró kolléganőimmel például minden évben beteljesítjük otthonokban élő gyermekek karácsonyi kívánságát. Amikor a gyerek­otthonok lakói levelet írnak az angyalkának, akkor ötből négy meleg cipőt kér. Cipőt vagy csizmát – írják –, de ha azt nem lehet, akkor kisautót, de ha azt sem lehet, akkor… – olvasni is megható, ahogy tépelődnek. Különös karakterük van ezeknek a leveleknek. Egyik évben – gondolom, a nevelők tanácsára – minden gyerek fogadalmat tett: „Ígérem, hogy jó leszek.” De egyikük képtelen volt ezt megígérni, az ő vállalása így hangzott: „Ígérem, hogy mindig bekötöm a cipőmet.” Tudta, hogy nem illik olyat ígérni, amit aztán úgysem fog tudni megtartani.

– Mennyire lehetséges segítőként elköteleződni hosszú távon? Regőczi Istvánt az egyik paptársa Isten vándorának nevezte, talán ebben a megszólításban is benne van a készenlét, a folyamatos jelenlét szándéka.

– Regőczi atya egész életében megtalálta az árvákat, és az árvák is megtalálták őt. A második világháború bombázásai alatt, majd az ötvenes évek kiszolgáltatottságában, és később is, minden tiltás ellenére. Az Isten vándora című könyvéből egyértelműen látszik, hogy nem aggodalmaskodott, csak a feladatot látta maga előtt: itt ez az árva, akiről gondoskodnom kell. Volt olyan időszak, amikor több mint háromszáz gyerekre viselt gondot, bár fogalma sem volt délben, hogy miből fog nekik este vacsorát adni. Fogalma sem volt, miből fog hajlékot építeni a fejük fölé, de bízott a Jóistenben, aki mindig megsegítette. Segítettek a hívei, sokszor név nélkül, titokban. Nagyjából mi is így indultunk neki ennek a feladatnak, amikor elhatároztuk, hogy létrehozzuk az alapítványt. Befizettük az ötmillió forint indulótőkét, de pontosan tudtuk, hogy semmi az a feladat nagyságához képest. Ha csak havi ötvenezer forintot számolok családonként, az évi hatszázmillió. Bizakodunk, hogy menni fog, hiszen hosszú távú és személyre szabott gondoskodást szeretnénk nyújtani az árváknak. Nagy öröm, hogy mellénk állt Bagdy Emőke és Ürge-Vorsatz Diána, akik a kuratórium tagjaiként is szívvel-lélekkel részt vesznek a gyermekek ügyének előmozdításában. Sokan mások is átérzik az özvegyek és árvák fájdalmát, rákeresnek a Regőczi Alapítvány honlapjára, vagy az elnöki hivatalhoz fordulnak, hogy segítsenek.

– Most még talán könnyebb megszólítani az embereket, de mi lesz öt év vagy tíz év múlva?

– A gyászolókkal beszélgetve megtapasztaltam, hogy bár különböző módokon, de minden család igyekszik elevenen tartani az elhunyt szülő emlékét. Nagyon megérinti az embert, amikor hallja, hogyan beszél az özvegy édesanya a hat-nyolc éves gyerekének az édesapáról. Regőczi atyához hasonlóan mi is bízunk a Jóistenben, bízunk a támogatók jóságában. A folytatás lehetőségét láttam a névválasztásunkban is. Férjemmel antikváriumból beszereztük Az Isten vándora című önéletrajzi kötetet. Amikor kézbe vettük és kinyitottuk a könyvet, dedikációt találtunk benne: szeretettel Regőczi István. Úgy éreztem, az atya üzent ezzel: áldását adta arra, hogy az ő nevét használjuk.

A köztársasági elnök felesége azt tapasztalta, hogy különböző módokon, de minden család igyekszik elevenen tartani az elhunyt szülő emlékét. Fotó: Éberling András

 Névjegy:Herczegh Anita négygyermekes édesanya, aki bírói hivatása önkéntes átmeneti felfüggesztéséig a Fővárosi Törvényszék Cégbíróságán dolgozott. Tizenhat év hivatásában eltöltött év után, amikor férjét, Áder Jánost európai parlamenti képviselőnek választották, férjével együtt Brüsszelbe költözött. A köztársasági elnök feleségeként nagyra tartja elődei karitatív tevékenységét és mindazt, amit a hagyományok ápolásáért tettek és tesznek. Az általuk megkezdett munka folytatása mellett feladatának tekinti a fiatal tehetségek segítését, biztatását is.