– Az Újhold nagyasszonya című tanulmányában feleleveníti találkozásait Nemes Nagy Ágnessel. Nagyasszonynak látta őt?
– Királynőnek. Előbb ismertem meg a hírét, mint a költészetét – legendája betöltötte az irodalmi életet. A legnagyobb ígéretek között indult, de a kultúrpolitika elhallgattatta, mellőzte: az ötvenes években legfeljebb fordítóként volt jelen az irodalmi életben, kitagadottként, akit tisztelni illett, de megérteni nem.
Ágnes életébe a Napforduló megjelenésekor léphettem be, 1967-ben, amikor az Új Írás nagy tudású rovatvezetője, az újholdas kritikus, Szabó Ede megkérdezte tőlem: „Írnál-e az Ágnes új kötetéről?
Most adta vissza egy Kossuth-díjas költő azzal, hogy nem érti, és nem is mer írni róla.” Vállaltam. Az írás megjelenését követően fogadott a „királynő” Királyhágó utcai lakásában.
– Addigra már legenda szövődött az Újhold című irodalmi folyóirat köré, amelyet egykori férjével, Lengyel Balázzsal alapított 1946-ban. Hogyan élt, milyen környezetben alkotott a költőnő?
– Valahányszor fölmentem hozzá, a régi stílusú ház felső emeletére – lift nem volt –, mindig otthonos környezet fogadott. Bizonyára megérezte, ha valaki minden hátsó szándék nélkül közeledett hozzá, és ilyenkor valóban emberi közelséget tudott teremteni. Feleségem, Dobos Marianne Isten tenyerén című interjúkötetében olvasható beszélgetés Ágnessel, amelyből az is kiderül, hogyan élt együtt a természettel.
Ablakpárkányára magot szórt a gerléknek és galamboknak… Szép asszony volt, okos asszony volt, nagy költő volt – a maga nemében félelmetes szereplője a XX. századi irodalomnak –, és mindent tudott a versről. Szántó Piroska gyakorta szidta Ágnest, hogy csak otthon, a lakásában él, és Jókait olvas.
De mit is tehetett volna, aki maga is Jókai-hősnőként élte, szenvedte, vívta életét? A magára maradt szépasszony, a hatalmi elit forgandósága idején derékba tört írói pálya szenvedője, aki mégis nagyhatalom maradt. Hiszen Ágnest mindenki tekintélyként fogadta. A hatalomnélküliség hatalmával élte le életét.