Velünk is megtörténhet?

Az életükért kegyetlen viadalt játszó dél-koreaiak, gyermeknemzésre kiképzett szolgálólányok, virtuális szimulációban élő emberiség és elénk tartott fekete tükör. Egyre több a kilátástalan jövőkép, amelyet a filmipar elképzel helyettünk, mi pedig szeretünk beleborzongani ezekbe a világokba.

1236278383 Fotó: Sergei Savostyanov Forrás: Getty Images

Felbomlik a megszokott világ. Széttöredezett és kaotikus. 

Az emberek a túlnépesedés, az élelmiszerhiány, a mesterséges intelligencia forradalma, az erkölcstelen orvosi fejlesztések, a betegségek, a természeti katasztrófák, valamint sok más fenyegetés miatt a közelgő kihalásukkal néznek szembe. Ahogyan a helyzeteket kezelték, a jelenlegi világot eredményezte, amelyben élnek, és azokat a szabályokat, amelyeket be kell tartaniuk.

Civilizált félelmek

A disztópikus filmek komorak és kényelmetlenek, olyan jövőt mutatnak be, amelyben senki sem szeretne élni, és mégis: fénykorát éli a műfaj. A moziba járók és a streamingcsatornák sorozatait fogyasztók egyaránt ki vannak éhezve a nem túl távoli jövőről való hidegrázós fantáziálásra, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a trilógiává duzzasztott Mátrixot majd két évtized eltelte után feltámasztották egy – teljesen felesleges – új résszel. 

A tavalyi év legnagyobb sikere a Netflixen a dél-koreai Nyerd meg az életed! című sorozat volt, pedig már láttunk hasonlót az Éhezők viadala filmfolyamban. A Booker-díjas Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényéből a könyv cselekményének vége után is ontja magából az évadokat az HBO.

Az 1930-as években H. L. Mencken társadalomkritikus író úgy fogalmazott: attól a pillanattól kezdve, hogy az emberek úgy döntöttek, hogy felhagynak a fárasztó vadászattal és gyűjtögetéssel, helyette a letelepedést és a civilizációt választják, a félelem folyamatosan jelen van a társadalomban. 

A „civilizáció” természeténél fogva azt jelenti, hogy számos elsődleges emberi késztetést el kell temetnünk magunkban a béke fenntartása érdekében. Az e célból létrehozott rendfenntartó erők megbüntetik azt a néhány renitenst, aki nem volt hajlandó a szabályok szerint játszani. De mi történik akkor, ha a dolgok kicsúsznak a kezünkből?

A civilizált élettel járó biztonság és kényelem sokkal élhetőbb ugyan, mint a „szabadság” rémisztő kiszámíthatatlansága, de mi van, ha a kormány, a rendőrség vagy a katonaság túllép a hatáskörein? Ahogy a történelem újra és újra bebizonyította, félelmünk nem alaptalan. 

Visszatérünk a kiindulópontra, az alap emberi ösztönök szintjére: a hatalomra kerülőknek sok esetben sajnos a polgárok jóléte lesz az utolsó dolog, ami miatt aggódnak, hiszen ők csak több hatalmat akarnak és azt, hogy a tömegek hallgassanak. 

Az alkotók igazán szabadjára engedhetik fantáziájukat és persze saját, legbelső félelmeiket, amikor életre hívnak egy fenyegető és sivár jövőt, és olyan népekről mesélhetnek a távoli vagy éppen ijesztően közeli jövőben, akik felkelnek, hogy szétverjék a zsarnokokat és visszaszerezzék emberi jogaikat. Vagy pont hogy nem.

A disztópikus sci-fikben mérgező társadalmakat látunk, melyekben közös pont lehet a szabadság korlátozása, a nagy társadalmi egyenlőtlenségek és káosz, az elit kezében összpontosuló kiváltságok vagy a mindent átható erőszak. A tehetetlenek kétségbeesése és haragja, és persze a hősök, felszabadítók, igazságtevők utáni vágy. 

Ezek a filmek gyakran foglalkoznak a városi élettel, melyet rémálomszerűnek állítanak be, vagy olyan határesetként, amely nyomasztó hangulatú ugyan, de megfog az esztétikája, mint például Godard Alphaville-jének fekete-fehér, futurisztikus Párizsa vagy Ridley Scott Szárnyas fejvadászának neonreklámjai. 

Ide kapcsolódik a túlnépesedés és a gépesített életvitel kérdése, ahogy azt az A. I. Mesterséges értelem robotjai tolmácsolásában láthattuk, és fontos pont a technológia túlzott használata a hétköznapi emberek ellenőrzésére, kizsákmányolására, kémkedésére és megalázására. Ahogy például a gépek előre megjósolták a bűncselekményeket Steven Spielberg Különvéleményében.

Mi lenne, ha?

Általános motívum az erőszak elfogadása a dolgok természetes rendjeként, a környezet katasztrofális pusztítása és ennek az emberekre gyakorolt súlyos hatása, az individualisták és szabadságharcosok üldözése a könyörtelen és ellenőrizetlen kormányok által és a tekintélyelvű uralom az emberi jogok teljes figyelmen kívül hagyásával. 

Ilyen például a Csillagok háborújának megálmodója, George Lucas kevéssé ismert első játékfilmje, a THX 1138, amely kőkemény sci-fi egy elnyomó diktatúráról. Markáns téma még az egészségügyi problémák megjelenése, amelyeket a genetika, a termékenység, az életkor és a vallási szélsőségesség fejlődése okoz. 

Ezt a jelenséget A szolgálólány meséjéből is ismerhetjük, de például a Ne engedj el! című alkotás is hasonló témát dolgoz fel. A Kazuo Ishiguro 2005-ös regényéből készült filmben a szereplők kitenyésztett donorok, akiket azért hoztak létre, hogy eladományozzák szerveiket a hosszú életet élő igazi embereknek. 

Egyes filmek olyan társadalmakat ábrázolnak, amelyek szigorú kormányzati és társadalmi ellenőrzés alatt állnak, mások, mint például a Mad Max, posztapokaliptikus mesék, amelyek a túlélésért folytatott küzdelmet ábrázolják elhagyatott környezetben, néhány pedig ötletes „mi lenne, ha?” forgatókönyvet mutat be.

Az, hogy a disztópikus filmek saját műfajjá váltak, a jövőtől való, egyre erősebb szorongásunkról árulkodik. A társadalmak technológia felé fordulása és a magánélet általunk régóta természetesnek tartott erodálása az internet és a közösségi média korában bepillantást enged a legrosszabb végkifejletekbe, hogy merre is tarthatunk, ha nem vigyázunk. 

Ezeket a „mi lenne, ha?” mozgóképes fantáziákat már lassan egy évszázada, 1927 óta készítjük, amikor Fritz Lang életre keltette a Metropolist. Nem összetévesztendők a posztapokaliptikus filmekkel, noha a két műfaj között van átfedés: a disztópikus filmek határozottan emberi fenyegetéssel foglalkoznak. 

A fogalmat az Oxford English Dictionary a következőképpen határozza meg: „Olyan elképzelt állam vagy társadalom, amelyben nagy szenvedés vagy igazságtalanság uralkodik, jellemzően totalitárius vagy posztapokaliptikus.” A Merriam–Webster eközben egy második definíciót kínál: „antiutópia”. Szintén érdemes megfontolni a szó görög eredetét, ami lazán azt jelenti, hogy „nem jó hely”.

Emberi vírusok

– Miért fáj a szemem? – kérdezi Neo az 1999-es Mátrix című filmben, miután felébred abból a mesterséges kómából, amelyben a gépek tartották eddig. – Még sosem használtad – válaszol Morpheus. A Mátrix nem csupán formanyelvi, technikai megoldásaiban volt úttörő, hanem olyan értéket, mondanivalót képviselt, mely örök érvényű. 

Létünk alapjait kérdőjelezte meg, miközben nem bánt kesztyűs kézzel nézőjével sem: egy ponton kimondta, hogy az ember tulajdonképpen úgy működik, mint a vírus. Letelepedik valahová, és addig szaporodik, míg fel nem éli az összes rendelkezésére álló természeti erőforrást, és azután csak úgy képes fennmaradni, ha új területeket foglal el. Ezt a déja vu-t pedig már nem először láttuk a vásznon.

A disztópikus filmek tükröt tartanak elénk a lehetséges valóság eltúlzott ábrázolásával, ezért noha sokan idesorolják a zombifilmeket és az elszigetelt posztapokaliptikus túlélőfilmeket is, ám ezekben nem szerepel egy elnyomó uralkodó testület vagy elég nagy tömeg ahhoz, hogy a műfajra jellemző nagy szenvedést vagy igazságtalanságot indokoljon. 

Meg hát: mese habbal. Ugyan kik ijesztenek meg jobban, a Majmok bolygója főemlősei, egy digitálisan felturbózott zombi a The Walking Dead című sorozatban vagy az orwelli világ sötétsége az 1984-ben? A legjobb horrorfilmek titka sem a hirtelen felbukkanó szörnyekben rejlik, hanem abban, ha valami igazából velünk is megtörténhet.

Borítókép: A dél-koreai Nyerd meg az életed! című filmsorozat szereplőjének öltözött moszkvai ételfutár. Lépéselőny (Fotó: Getty Images)