Apa ajándéka

A fotográfus Bahget Iskander ösztöndíjas diákként érkezett Szíriából Magyarországra a hatvanas években, idén március 15-én Kossuth-díjat vehetett át a magyar és az arab fotóművészetet egyaránt gazdagító életműve elismeréseként. A hétköznapokban és az alkotómunkában is az őszinteséget tartja a legfontosabbnak. Azt vallja: „A fotó önmagában nem mond semmit. Ha nincs szellemi háttere, nincs közölnivalója, nem ér semmit a munkánk.”

Fotó: Leila Iskander

Tanyavilág, 2014. Fotó: Bahget Iskander

– Hogyan indult a fotográfusi karrierje?

– Úgy, hogy Isten mellettem volt! Jó döntéseket hoztam, amikor mezítláb, apa-anya nélkül belesétáltam ebbe a szép világba. Az első magyarországi ösztöndíjamból 1968-ban vettem Dunaújvárosban egy Zenit fényképezőgépet 1880 forintért, amihez fotópapírt, előhívót, fixálót, filmeket is vásároltam. Megesküdtem arra, hogy sosem leszek szolgáltató, csakis vizuális üzeneteket fogalmazok majd meg. Hiszen a kép nemzetközi nyelv, egy-egy fotó ezer könyvnél is többet képes közölni. Kezdettől fogva én dolgoztam ki a fotókat, olvasgattam hozzá a szakirodalmat. Volt a kollégium hetedik emeletén egy fotólabor, amelyet a rendelkezésemre bocsátottak, egy feltétellel: hagyjak magam után rendet. A szabadságom ideje alatt alkotótáborokba jártam, ahol nemcsak a fotográfiáról tartottak előadásokat, hanem a zenéről, a szobrászatról is. Ez is jól jött, mert a fotó önmagában nem mond semmit. Ha nincs szellemi háttere, nincs közölnivalója, nem ér semmit a munkánk. 

– A fotóművészet minden műfajában alkot, portréi a legelismertebbek. Szerepet játszik ebben az emberszeretete?

– Valószínűleg, bár nem akarok állítani magamról semmit, beszéljenek helyettem a tetteim. Legyen mérvadó az, hogy ahol tudok, segítek. Segítettem az erdélyi menekülteknek 1978-ban, segítettem, amikor a vörösiszap elöntötte az országot, és többször támogattam az autista gyerekeket. Ha valaki elzárna az emberektől, elpusztítana! A Covid ideje alatt is az betegített le, hogy nem láthattam az unokáimat. Mivel vidéken nőttem fel, kezdettől fogva érdekel az emberi sors. Szeretem a földközeliséget, szeretek gratulálni annak, aki megműveli ezt a földet, aki termel, hazamegy, és a családjával vacsorázik, majd megeteti az állatokat. A vidék a társadalom tükre. Ha vidéken jól élnek, nincs probléma. A kulcs a portré, mert a sorsunk az arcunkra van írva. Mégis jó portrét a legnehezebb alkotni. Először is hitelesnek kell lennie. Ha le akarjuk fényképezni Kányádi Sándort, Faludy­ Györgyöt, Esterházy Pétert, Illyés Gyulát vagy Sütő Andrást, akiket nekem sikerült megörökítenem, ne az legyen, hogy állítgatni kelljen, így üljön, arra nézzen, hanem a fotósnak kell alkalmazkodnia a helyzethez, tudnia kell, mi következik, melyik lesz az a pillanat, amelyik a leg­őszintébben ábrázolja a modellt. Tisztességesen, nem megalázón. 

Illyés Gyula, 1979. Fotó: Bahget Iskander

– Sokat járt vidékre fényképezni. Mit tanult a tanyasi embertől?

– Nagyon sok mindent. Ő ismeri az embert. Ha nem felelsz meg, azt mondja, viszontlátásra! Ám ha egyszer beenged a házába, terül az asztal. A parasztembertől azt tanultam, hogy ha aratni akarok, előbb vetnem kell. Majd türelemmel várni. Nem úgy van, hogy mindenki aratni akar, de vetni senki. Ez megerősített. Megértette velem, hogy nagyon nehéz nem szeretni az értéket teremtő embert. Aki nem szereti, az vagy irigy, mert ő ugyanazt a munkát nem tudja megcsinálni, vagy rosszindulatú. De a tanyán élők egyenes emberek, és én eldöntöttem, a munkásságommal fogom szolgálni őket. Megcsináltam a tanyavilág-sorozatot, amelyet ma is folytatok. De ég és föld a különbség a két időszakasz között. Régebben nagycsaládok éltek a tanyákon, most két öregember, és nincs gyerek. A régi tanyának volt illata, szaga, hangulata. Ma a kapu távirányítós, puli helyett másik fajta kutya vigyáz a területre. Mégis úgy látom, Magyarország kultúrkamrája még mindig vidéken van. A vidéki emberre lehet számítani. Engem a tanyasiak akkor engedtek be a házaikba, amikor még nem is tudtam jól magyarul. Kérdezték az egyik helyen: Fiam, hová valósi? Mondom, Szíriából. Erre a gazda: Ó, istenem, nyolcvan leszek, de nem tudtam, hogy Szíria Magyarországon van! És merrefelé?, kérdezi. Mondom, Debrecen felé. Erre ő: Hallatszik, fiam, a tájszólásodon!

Anyaság, 2018. Fotó: Bahget Iskander

– Az arab világot is fotózta. Ott mit tapasztalt?

– Lehetetlen a magyarországihoz hasonlítani. Egyben hasonlít csak: a gondok mindenütt egyformák. Van egy mondás, amely ezt körülírja: amikor havazik, minden táj szép, de egy óra múlva, amikor kisüt a nap, és elolvad a hó, kiderül, mi van a hó alatt. Szíriában nem volt lehetőségem fotózni. Ha ott maradok, katonatisztet csináltak volna belőlem, amit nem akartam.
A magyar társadalomban a kultúrának megbecsült helye van. Amikor fényképezni kezdtem a tanyavilágot, a Forrás folyóirat szerkesztői címlapon hozták a képeimet. Meg is ijedtem, mi lesz ebből. Amikor 1979-ben Lezsák Sándor meghívott a lakiteleki Fiatal írók találkozója egyik kiállításmegnyitójára, megismertem Magyarország számos híres emberét, Csoóri Sándortól Sütő Andráson át Illyés Gyuláig. Ők adtak nekem teret. Később a saját kertemben szerveztük az irodalmi találkozókat. A Forrás és Faludy György is eljött hozzám. Visszatérve az arab világra. Tíz éven át a saját pénzemből, időmből utaztam be a Kairótól az Arab-öbölig terjedő országokat a Magyarország arab szemmel fotószériával. A Balassi Intézet több mint negyven kiállítást szervezett nekem Bulgáriában, de az itteni magyar nagykövetség is támogatott.

– Mit tart a fényképezésben a legfontosabbnak?

– Az igazmondást. A tisztaságot. A jó ügyek melletti kiállást. Én a fotográfiát nem tudom másra használni, mint a kultúrák közti kapcsolatteremtésre, és arra, hogy felhívjam a figyelmet az igazságra. A fényképésznek hatalmas az erkölcsi felelőssége, mert ő el is tudja rontani, de helyre is tudja állítani a dolgokat. Ez a képesség olyan, mint az atom, lehet rosszra is használni, de lehet jóra is. A rendszerváltás után nagyon sok jó kép volt a tulajdonomban, mert ezeket nem a hírügynökség fotósa csinálta, aki előtte odaszólt a parasztembernek, hogy mire odaér, öltözzön fel szépen, díszítse fel kolbásszal a kerítést. Az én fényképeim hű tükörképei a kornak. Bár vagyonokat költöttem a fotófelszerelésre, de meglett az eredménye. Kivártam, mert tudtam, hogy értéket teremtek.

– Melyek a legemlékezetesebb fotózási élményei?

– A nyolcvanas években lefényképeztem Mihail Gorbacsovot anélkül, hogy tudtam volna. Bábolnára delegáltak, készítsek képet, amikor valamelyik híres ember közelről nézi a kultivátort. Megcsináltam, de nem tudtam, hogy az a jól öltözött úriember, akit lefotóztam, a világhatalom egyik meghatározó figurája. Erre három és fél év múlva derült fény, 1985-ben, amikor a Varsói Szerződés tagállamainak értekezletére készülődtek. Ekkor­ jutott eszébe valakinek, hogy van egy kecskeméti pasas, aki lefotózta a szovjet politikust. A bábolnai főigazgató két embert küldött Kecskemétre, kerítsék elő ezt a személyt. Megérkeztek a Mezőgéphez, kopogtak. Egyikük: Iskander elvtársat keressük! Teljesen rosszul lettem a gondolattól, hogy vajon mit követtem el. A többiek is úgy érezték, baj van. Nagy nehezen felemeltem a kezemet: itt vagyok! Maga fényképezte Gorbacsovot?, kérdezte. Sajnos lehet, hogy én, válaszoltam félve. Ezért jöttünk!, mondta erre. Én: Mit akarnak? Ő: Képeket Gorbacsovról! Milyen méretben, ki küldött?, érdeklődtem, mire kibökte, hogy a főigazgató. Azonnal kértük a telefonközponton keresztül Bábolnát, így derült ki, miről van szó. Gorbacsov a megyétől kapta ajándékba a képeimet. Algériában Erzsébet angol királynő látogatását fotóztam le úgy, hogy átmentem három biztonsági szalagon is, akaratomon kívül. Az utolsó pillanatban szúrtak ki, hiszen minden fotós Press feliratú mellényben volt, csak én nem, egyiknek sem lógott fotóstáska a nyakában, csak nekem.

– Elégedett a munkásságával?

– Negyvenévnyi analóg anya­gom van, és nem tudom, mit kezdjek vele. Ha én dolgoznám fel, újra kellene cserélnem a műszaki felszerelésemet, ami nagyon megterhelő lenne. Így attól félek, hogy elmegyek, és nem épül be a hagyatékom a magyar közkincsbe. A képeimnek mindössze a tíz százalékát nagyítottam ki. Az anyaságról szóló kiállításom képanyaga tíz év alatt állt össze. Ez idő alatt a feleségemnek se mutattam meg a fotókat, mert erkölcsi felelősséggel tartozom értük. Ma viszont a fényképeim nagy részét a számítógépemen tárolom, ahonnan ellophatók. További terveim is vannak, amelyeket nem sikerült megvalósítanom. Tizenöt éve le akartam fényképezni az egykori kulákokat. Nem tudtam, mert nem értették, miért lenne erre szükség. A rendszerváltást is dokumentálni szerettem volna a nyilvánosság előtt, mivel kívülről, előítélet nélkül szemlélem a társadalmat. Jelenleg egy életműkönyv kiadásán dolgozom. Ezenfelül reménykedem, hogy elindul Magyarországról egy világító fáklya, mindegy, hogy én vagy másvalaki, és ránk irányítja a világ figyelmét.

Bahget Iskander. Fotó: Leila Iskander

Névjegy Bahget Iskander 1943-ban született El-Barazinban, Szíriában. Magyarországon 1967 óta él, 1976-ban mérnök-tanári diplomát szerzett. Két gyermek édesapja. Fényképezéssel ideérkezése óta foglalkozik, számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt idehaza és külföldön, újságok, folyóiratok munkatársa. Többször megkapta a Magyar Fotóművészek Szövetségének Nívódíját, 2008-ban átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2010-ben Bács-Kiskun megye Prima Díját és Egyiptom Kulturális Minisztériumának elismerését. 2011-ben Pilinszky-díjjal jutalmazták, és a katari Kulturális Minisztérium is kitüntette. A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 2012-ben érdemelte ki, idén a Kossuth-díjat.

Borítókép: A Kossuth-díjas Bahget Iskander (Fotó: Leila Iskander)