Milyen a jó fordítás? Amelyben a fordító a lehető leghűségesebben tolmácsolja az alapművet tartalom, hangulat, stílus tekintetében egyaránt. Válogat a hasonló jelentésű, de eltérő stílusértékű kifejezések közül – olykor feláldozva a szavak elsődleges jelentését a stílus és az esztétikai élmény érdekében. Mindehhez az anyanyelv sokszínűségének különleges ismeretére is szükség van – lássunk erre egy kiváló példát!
Väinö Linna Az ismeretlen katona (Tuntematon sotilas) című regénye 1954-ben jelent meg, majd az egyik legnagyobb finn könyvsiker lett. A történet egy szakasz katona hányattatását beszéli el az orosz–finn folytatólagos háború (jatkosota) idején (1941–1944). A főszereplők sorra elesnek a háború forgatagában, akár egy modern kori „haláltánc-balladában”, így a regény a háború értelmetlenségének szimbólumává vált.
A szöveg különlegessége, hogy az ország különböző tájairól származó szereplők anyanyelvjárásukban szólalnak meg – ez már-már lefordíthatatlanná is teszi. A finn nyelvű olvasók amúgy is előszeretettel azonosítják a különböző tájnyelvi sajátosságokat, amelyek erőteljesebbek, mint a magyar nyelvben.
Melléjük népcsoportra jellemző tulajdonságokat is társítanak (hajszín, beszédtempó és így tovább), amelyek anyanyelvi olvasó számára egyértelműek, külföldi számára nagyrészt ismeretlenek. (Kissé sántító analógiaként a jellemző székely nyelvjárási formákat és a székelységhez kötődő sztereotípiákat említhetjük: furfang, humor stb.).
A „népi íz” mellett a mű másik stílusjellegzetessége a tömör katonai nyelv használata, a leíró, elbeszélő részekre hideg távolságtartás, irónia jellemző.
A regény magyar fordítása viszonylag későn, 1982-ben jelent meg. A fordítási nehézségeken kívül politikai okok is hátráltathatták a kiadást: bár a mű inkább háború-, mint szovjetellenes, kétségtelenül érinti azt a (történelmi) tényt, hogy a Szovjetunió lerohanta Finnországot. A nagy fordítói kihívást jelentő feladatot végül a kiváló nyelvész, Bereczki Gábor vállalta.
Szathmári István tanulmánya szerint az elkészült fordítás „olyan, mintha magyarul íródott volna”. Vagyis: „ízes, zamatos magyar nyelv; egységes, népiesbe hajló realista stílus; állandósult kifejezések, szólások, közmondások beépítése; argó jellegű vagy durvább szavak, kiszólások, káromkodások alkalmazása; a dialógusokat jól visszaadó, természetes mondatépítkezés; népi szemlélet és hangulat érvényesítése” jellemzi.