Becsempészi a hétköznapi nyelv elemeit, az újsághírekben, rádióban gyakran hallható szólamokat – „az ellenséges csapatok ellenállását megtörve”, némi iróniával: a szovjetek győztek, de „a kis szívós Finnország az előkelő második helyre került”.
A szöveg legnagyobb részét kitevő katonai párbeszédekre jellemző igazán a nyelvjárásiasság. A fordító nem valamelyik konkrét magyar dialektusban igyekszik ezeket a részeket visszaadni, nem akar sohasem létezett „műnépi” nyelvet alkotni, amely parodisztikussá silányítaná a nyelvjárások szerepét.
A jellegzetes finn nyelvjárású mondatok helyén népies kifejezések szerepelnek, megteremtve az olvasóban az adott szereplő vonásainak vázlatát. „Te fogd be, mert odamegyek, és beverem, te miféle ember, te… mint egy kalap vizes puliszka!”
Nem fukarkodik a fordító a magyar vulgáris kifejezések használatával, de általában a finn és magyar kifejezés nyersesége, hatása egyezik meg, nem a tulajdonképpeni jelentés: „Vasárnap nem fuvarozok ganét… minek furikáznám az urak kurváit is.”
Az ismeretlen katona – szóhasználattal elért –kapcsolata a finn eredetivel olyan erős, hogy nemcsak áthidalta a korábban leküzdhetetlennek tűnő fordítási akadályokat, hanem így „magyarul hangzó” regénnyé is vált – ma ezért is különösen érdemes belelapozni.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
