Milyen a jó fordítás? Amelyben a fordító a lehető leghűségesebben tolmácsolja az alapművet tartalom, hangulat, stílus tekintetében egyaránt. Válogat a hasonló jelentésű, de eltérő stílusértékű kifejezések közül – olykor feláldozva a szavak elsődleges jelentését a stílus és az esztétikai élmény érdekében. Mindehhez az anyanyelv sokszínűségének különleges ismeretére is szükség van – lássunk erre egy kiváló példát!
Väinö Linna Az ismeretlen katona (Tuntematon sotilas) című regénye 1954-ben jelent meg, majd az egyik legnagyobb finn könyvsiker lett. A történet egy szakasz katona hányattatását beszéli el az orosz–finn folytatólagos háború (jatkosota) idején (1941–1944). A főszereplők sorra elesnek a háború forgatagában, akár egy modern kori „haláltánc-balladában”, így a regény a háború értelmetlenségének szimbólumává vált.
A szöveg különlegessége, hogy az ország különböző tájairól származó szereplők anyanyelvjárásukban szólalnak meg – ez már-már lefordíthatatlanná is teszi. A finn nyelvű olvasók amúgy is előszeretettel azonosítják a különböző tájnyelvi sajátosságokat, amelyek erőteljesebbek, mint a magyar nyelvben.
Melléjük népcsoportra jellemző tulajdonságokat is társítanak (hajszín, beszédtempó és így tovább), amelyek anyanyelvi olvasó számára egyértelműek, külföldi számára nagyrészt ismeretlenek. (Kissé sántító analógiaként a jellemző székely nyelvjárási formákat és a székelységhez kötődő sztereotípiákat említhetjük: furfang, humor stb.).
A „népi íz” mellett a mű másik stílusjellegzetessége a tömör katonai nyelv használata, a leíró, elbeszélő részekre hideg távolságtartás, irónia jellemző.
A regény magyar fordítása viszonylag későn, 1982-ben jelent meg. A fordítási nehézségeken kívül politikai okok is hátráltathatták a kiadást: bár a mű inkább háború-, mint szovjetellenes, kétségtelenül érinti azt a (történelmi) tényt, hogy a Szovjetunió lerohanta Finnországot. A nagy fordítói kihívást jelentő feladatot végül a kiváló nyelvész, Bereczki Gábor vállalta.
Szathmári István tanulmánya szerint az elkészült fordítás „olyan, mintha magyarul íródott volna”. Vagyis: „ízes, zamatos magyar nyelv; egységes, népiesbe hajló realista stílus; állandósult kifejezések, szólások, közmondások beépítése; argó jellegű vagy durvább szavak, kiszólások, káromkodások alkalmazása; a dialógusokat jól visszaadó, természetes mondatépítkezés; népi szemlélet és hangulat érvényesítése” jellemzi.
Becsempészi a hétköznapi nyelv elemeit, az újsághírekben, rádióban gyakran hallható szólamokat – „az ellenséges csapatok ellenállását megtörve”, némi iróniával: a szovjetek győztek, de „a kis szívós Finnország az előkelő második helyre került”.
A szöveg legnagyobb részét kitevő katonai párbeszédekre jellemző igazán a nyelvjárásiasság. A fordító nem valamelyik konkrét magyar dialektusban igyekszik ezeket a részeket visszaadni, nem akar sohasem létezett „műnépi” nyelvet alkotni, amely parodisztikussá silányítaná a nyelvjárások szerepét.
A jellegzetes finn nyelvjárású mondatok helyén népies kifejezések szerepelnek, megteremtve az olvasóban az adott szereplő vonásainak vázlatát. „Te fogd be, mert odamegyek, és beverem, te miféle ember, te… mint egy kalap vizes puliszka!”
Nem fukarkodik a fordító a magyar vulgáris kifejezések használatával, de általában a finn és magyar kifejezés nyersesége, hatása egyezik meg, nem a tulajdonképpeni jelentés: „Vasárnap nem fuvarozok ganét… minek furikáznám az urak kurváit is.”
Az ismeretlen katona – szóhasználattal elért –kapcsolata a finn eredetivel olyan erős, hogy nemcsak áthidalta a korábban leküzdhetetlennek tűnő fordítási akadályokat, hanem így „magyarul hangzó” regénnyé is vált – ma ezért is különösen érdemes belelapozni.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)
