Sajátságos játéka a sorsnak vagy a véletlennek, hogy a nagy művészi tehetségeket gyakran párosával adja. Gondoljunk csak Goethére és Schillerre, Arany Jánosra és Petőfire, Adyra és Babitsra.
A kettős naprendszerekhez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés észlelhető a két egyéniség természetében. Valami gravitáció, centripetalis és centrifugális erőhatások, a művészi energiák interferentiája.
Így vannak Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Majdnem egykorúak, Koesslernél tanultak, együtt gyűjtöttek székely és tót népdalokat, valószínűleg együtt álmodoztak a magyar szimfonikus zenéről.
[…] Kodály Zoltán fejlődését nem ismerjük. Egyszerre mint kész, kiforrott művész jelent meg a pódiumon cello-zongoraszonátájával, vonósnégyesével és zongoradarabjaival. Nem annyira forradalmi szellem, mint Bartók, a formái nem olyan meglepőek, szeszélyesek és fantasztikusak mint Bartóké, de hogy úgy mondjam, szilárdabb szerkezetek.
Kodály nyilván sokkal kontemplativebb és kevésbbé közlékeny természet, mint Bartók, aki utóbbinak, virtuóz lévén, kenyere a közlékenység. Kodály a harmonizálásban sem annyira radikális. Ellenben a füle, a meghallásai, a mód, ahogyan a magyar faji ízt elkeveri a muzsikájában, óvakodva minden közönségességtől, a zenéjének előkelő, fölényes és komoly stílusa: közös a Bartókéval.
(Csáth Géza: Bartók Béla és Kodály Zoltán. Nyugat, 1910/7.)
*
A magyar élet s főként a magyar zene birodalma a töredékek, torzók, félbenmaradások világa volt – s ameddig a szem ellátott, csak kezdetek mutatkoztak, melyeknek sohasem támadt folytatása. Itt előlről kellett mindent kezdeni. S Kodály útja szinte ösztönszerűleg arra vitt, ahol a töredékek között és alatt egy nagy, kimondatlan Egész aludta csipkerózsaálmát.
Fel kellett fedeznie a régi magyar népzenét s benne egy organikus nemzeti lét elfeledett, elejtett tradícióját, fel kellett fedeznie ebben a népzenében s az elporlott magyar „úri” zene zilált töredékeiben egy elmerült nagy kultúra világát, egy kultúráét, melyben a magyarság a fiatal népek hódító erejével, viruló ifjúságban állott az élet problémái elé; ahol nép és nemzet még egyetlen fogalom, oszthatatlan test, mely egyetlen lélekzettel szívja be és sugározza ki az életet, eszmél és alkot.
A magyar népnek ez a nagy ifjúsága s vele az egyetemes, összefoglaló kultúra álma Kodály egész munkásságán végighúzódik s kimondatlanul ott áll mint programm, mint vágy, mint alapérzés minden műve mögött.
Mit is kellett itt tenni, hogy a semmiből, a romokból egy új, nagy, világérvényű birodalom kerekedjék? Hosszú hallgatás után, ösztönösen bevárva a maga belső problémáinak teljes megérlelődését, nyúl a tollhoz – de akkor azután minden, amit kimond, amit teremt: végleges, megmásíthatatlan, útjelző.
Előbb a dalok: felfedezi a magyar szó zenéjét; hiszen ennek a nyelvnek énekelnie kell, szabadon, teljesebben és igazabban, mint ahogyan a históriás énekben, a németes műdalban, a romantikus operában énekelt, dalolnia a maga szívverésének, lélekzésének belső, sajátos törvényei szerint!
Megszólalnak régi magyar költők, „megkésett melódiák” szárnyán vonulnak be a magyar zenébe Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, azután Ady is; heroikus viaskodások, sötét töprengések, keserű mámorok, szerelmek, lángolások egyszerre újult, forró életre kelnek egy régi-új magyar ritmus tüzében, a nyelv varázslatos zenei kivirágzásában, egy Európa számára merőben újszerű méloszban.
[…] Így lett Kodály, a művész, a reformátor, a nevelő immár az egész nemzet nevelője. Mint minden nagy magyar költő, ő, a magányos úttörő is nemzete problémáiban oldotta meg saját élete problémáit, személyes céljai és feladatai itt bontakoztak ki és valósultak meg, nemzete életfeladataiban. S egyúttal mégis, ugyanakkor túlnőttek a nemzeti kereteken.
Mikor a Psalmus Hungaricus vagy a gyermekkarok úgy csendülnek fel nyugati országok énekkarain, mint e távoli, boldogabb népek saját örömének-bújának éneke, tehát nem kuriózum és nem „keleti furcsaság” többé, hanem „mindenki ügye, mindenki hangja”: akkor fel kell ismernünk, hogy a Kodállyal megjelent magyar zenei klasszicizmus, a magyar gondolatnak ez a népi szellemtől inspirált, egyetemessé tágult zenei megnyilatkozása, mellyel a magyarság a maga meghamisítatlan s legmélyebb mivoltában először lép be a zenélő emberiség világközösségébe, – ez a zene valóban megtette a lehetetlent, valóban egyenrangúvá nőtt a nyugati zenekultúrákkal.
A mai Magyarország vezető művészete egy évtized óta világraszóló jelenség, melyre a mai Európa is úgy hivatkozik immár, mint egyik reprezentáns szellemi eredményére.
(Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán ünnepe. Magyar Szemle, 1933/1-4. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Ötvenöt éve, 1967. március 6-án hunyt el Kodály Zoltán zeneszerző, zenetudós, népzenekutató.
Borítókép: Kodály Zoltán (Fotó: Fortepan/Kutas Anna)
