A maszlagot nem szeretjük – se íze, se bűze. Szótári alakja szerint kerti növény; csattanó maszlag (Datura stramonium). A redős szirmúak neméhez tartozó bódító fű, amelynek szára két-két ágú, magrejtői tojásdadok, tövisesek és felállóak, levelei tojáskerekek, szegletesen vannak „kanyargatva” és virága fehér. Köznéven csudafa, csattantó maszlag – de a népnyelv pukkantó és bolondító maszlagnak is mondja. A zsíros földet szereti, legszívesebben a ganéjdombon, ganajkupacok körül tenyészik. Akad más jelentése is: „étel vagy ital”, mond a Czuczor–Fogarasi-nagyszótár,
mely részegséget, kábulást, bódulást okoz. Innen maszlagos am. részeg, kábult, bódult, vagy ezen állapot következtében veszekedő, házsártos, garázda.
A garázda maszlagok közt évszázadok óta ismerjük a „német maszlagot” – Laczkó Géza a Nyugatban megjelent 1913-as Zrínyi-regénye a Német maszlag, török áfium címet viseli; utalva az 1651-es Az török áfium [maszlag, mákony] ellen való orvosságra. („Mindennap áfiumot ü eszik vala”.)
Féja Géza Német maszlag címen cikket ír Bajcsy-Zsilinszky lapjában, az Előörsben; s azt mondja itt a magyar kultúráról: két út van, egyiken a német maszlag, másikon a népi őserő. „Egyiken beteg századoknak még betegebb folytatása, másikon új ezerév”. S a ’német maszlagnak’ egész könyvet szentel egy különös, elfelejtett író, az „ódon ritkaságok és furcsaságok szorgalmas kutatója”, a kávéházi garabonciás Bevilaqua-Borsody Béla (1885–1962) 1945-ben. „Históriás pamphletnek” mondja saját munkáját, inkább harcos vitairatát, amelyet számos érdekessége mellett néhány tévedése is igazol. A könyvecskét, I. Ottótól Hitlerig az alcíme, azóta se adták ki.
A Német maszlag nem fő mű, de rendkívül szuggesztív, inspiratív és szórakoztató. De nem szomorú körülményei miatt; a németek által lepusztított, angolok, amerikaiak, oroszok által lebombázott, megszállt és feldúlt fővárosban frissen vetette papírra egy olyan író, akinek főleg Buda nélkülözhetetlen lételeme (volt) – ismert minden sarokszegélyt, kapukilincset, fürdőbelsőt, piacot, templomkövet, kávéházat, árnyas udvart, okiratot, levéltári papirost, és Vén Budai Hárombék Effendi néven remek újságcikkeket írt a régi Budai Naplóba. Bevilaquát már saját kortársai kávéházi garabonciásnak nevezték, akit enciklopédikus tudás, hatalmas históriai anyagismeret, megbízható nyelvtudás jellemez; egyik legterjedelmesebb műve, a posztumusz A Víziváros kiadója és szerkesztője, Buza Péter jegyzi meg bevezető tanulmányában, hogy BBB olaszul, németül, franciául, angolul, törökül, lengyelül olvas és beszél, ír is, „bár nem mindig pontosan”. És eredetiben ismeri a latin és görög klasszikusokat. Igazolva mindazt, amit a Révay József és Kőhalmi Béla-féle Hungária irodalmi lexikon 1947-ben állít róla, hogy ti. „filozófiai és kultúrtörténeti író” volt. Egyik személyes ismerője emlékezésében írta, hogy imponáló lénye mindig lenyűgözte, s ha „valahányszor boltozatos koponyára néztem, Isten tudja miért, az alexandriai könyvtárra kellett gondolnom”. És azt is tartották róla, hogy a „mesélő tudósok kivesző fajtájához” tartozik. Számos műve jelent meg – a pesti és budai mészároscéhektől a régi és új takácsmesterségeken át a magyar serfőzés történetéig, leghíresebbjük talán a ma már szinte beszerezhetetlen nagy munka, a Pest-budai kávéházak.