A maszlagot nem szeretjük – se íze, se bűze. Szótári alakja szerint kerti növény; csattanó maszlag (Datura stramonium). A redős szirmúak neméhez tartozó bódító fű, amelynek szára két-két ágú, magrejtői tojásdadok, tövisesek és felállóak, levelei tojáskerekek, szegletesen vannak „kanyargatva” és virága fehér. Köznéven csudafa, csattantó maszlag – de a népnyelv pukkantó és bolondító maszlagnak is mondja. A zsíros földet szereti, legszívesebben a ganéjdombon, ganajkupacok körül tenyészik. Akad más jelentése is: „étel vagy ital”, mond a Czuczor–Fogarasi-nagyszótár,
mely részegséget, kábulást, bódulást okoz. Innen maszlagos am. részeg, kábult, bódult, vagy ezen állapot következtében veszekedő, házsártos, garázda.
A garázda maszlagok közt évszázadok óta ismerjük a „német maszlagot” – Laczkó Géza a Nyugatban megjelent 1913-as Zrínyi-regénye a Német maszlag, török áfium címet viseli; utalva az 1651-es Az török áfium [maszlag, mákony] ellen való orvosságra. („Mindennap áfiumot ü eszik vala”.)
Féja Géza Német maszlag címen cikket ír Bajcsy-Zsilinszky lapjában, az Előörsben; s azt mondja itt a magyar kultúráról: két út van, egyiken a német maszlag, másikon a népi őserő. „Egyiken beteg századoknak még betegebb folytatása, másikon új ezerév”. S a ’német maszlagnak’ egész könyvet szentel egy különös, elfelejtett író, az „ódon ritkaságok és furcsaságok szorgalmas kutatója”, a kávéházi garabonciás Bevilaqua-Borsody Béla (1885–1962) 1945-ben. „Históriás pamphletnek” mondja saját munkáját, inkább harcos vitairatát, amelyet számos érdekessége mellett néhány tévedése is igazol. A könyvecskét, I. Ottótól Hitlerig az alcíme, azóta se adták ki.
A Német maszlag nem fő mű, de rendkívül szuggesztív, inspiratív és szórakoztató. De nem szomorú körülményei miatt; a németek által lepusztított, angolok, amerikaiak, oroszok által lebombázott, megszállt és feldúlt fővárosban frissen vetette papírra egy olyan író, akinek főleg Buda nélkülözhetetlen lételeme (volt) – ismert minden sarokszegélyt, kapukilincset, fürdőbelsőt, piacot, templomkövet, kávéházat, árnyas udvart, okiratot, levéltári papirost, és Vén Budai Hárombék Effendi néven remek újságcikkeket írt a régi Budai Naplóba. Bevilaquát már saját kortársai kávéházi garabonciásnak nevezték, akit enciklopédikus tudás, hatalmas históriai anyagismeret, megbízható nyelvtudás jellemez; egyik legterjedelmesebb műve, a posztumusz A Víziváros kiadója és szerkesztője, Buza Péter jegyzi meg bevezető tanulmányában, hogy BBB olaszul, németül, franciául, angolul, törökül, lengyelül olvas és beszél, ír is, „bár nem mindig pontosan”. És eredetiben ismeri a latin és görög klasszikusokat. Igazolva mindazt, amit a Révay József és Kőhalmi Béla-féle Hungária irodalmi lexikon 1947-ben állít róla, hogy ti. „filozófiai és kultúrtörténeti író” volt. Egyik személyes ismerője emlékezésében írta, hogy imponáló lénye mindig lenyűgözte, s ha „valahányszor boltozatos koponyára néztem, Isten tudja miért, az alexandriai könyvtárra kellett gondolnom”. És azt is tartották róla, hogy a „mesélő tudósok kivesző fajtájához” tartozik. Számos műve jelent meg – a pesti és budai mészároscéhektől a régi és új takácsmesterségeken át a magyar serfőzés történetéig, leghíresebbjük talán a ma már szinte beszerezhetetlen nagy munka, a Pest-budai kávéházak.
A Német maszlag kitűnő „kistörténelem”, lebilincselő történeti pamflet, és ahogy korabeli kritikák írták róla, „elemi erejű vádirat a germán imperializmus szelleme ellen, amely kíméletlen konzekvenciájával, rideg könyörtelenségével, csörtető pimaszságával és hazug eszméivel mindig Európa veszedelme volt”.
Oldalanként lehet vele egyetérteni, csudálni burjánzó adatkezelését, szuggesztív észjárását, de vitázni is. A svábokról írt fejezetei elfogultságai ellenére lebilincselőek – engem, gyulai születés lévén, szinte személyesen érintett báró Harrucker(n) János György (1664–1742) birodalmi lovag, majd magyar báró története. BBB Harruckern működését úgy mutatja be, mint „irtózatos német birtokharácsot” és az „évszázadok távlatában is vértlázító német birtokszerzés” legklasszikusabb darabját. A Felső-Ausztriában született takácsmester fia számtisztként indul; az aradi vár építésénél császári biztos, Savoyai Jenő itáliai hadműveleteinél élelmezési biztos, később az egész császári hadsereg élelmezését reformálja meg; 1712-ben a kincstár létrehozza „csúcstermékét”, a Comissionsbrodot, a prófuntot, a kincstári kenyeret, amelyet a magyar köznyelv ’komiszkenyér’ név alatt ismer. Az élesztővel erjesztett komiszkenyér rozslisztből készül húsz százalék korpa adagolásával; a gabona őrlését és sütését egy ellenőrző bizottságra, a komisszióra bízták, innét a komissziókenyér, majd komiszkenyér elnevezése. A puritán Görgei tábornok is megemlegeti huszárfőhadnagy korából 1843-as levelében. „Egynémely urfi hihetőleg gyomorgörcsöt kapna, ha az én étkezésemmel be kellene érnie. Első fogás: komiszkenyér, második fogás: komiszkenyér; harmadik fogás is: komiszkenyér és azután hegyébe poszpásznak [süteménynek] még egy darab komiszkenyér. Van valami jó benne: az ember ritkán rontja meg vele a gyomrát; aztán meg attól sem igen tarthat az ember, hogy cholerában hal meg.”
