Végzés

A II. András király által 1222. április 24-én kiadott kiváltságlevél a magyar­ azonosságtudat, történetszemlélet és politikai-közjogi gondolkodás egyik fundamentuma. Rajta áll a magyar történeti alkotmány évszázadokon ­átívelő, szervesen fejlődő architektúrája, amelyhez hasonló Európában csupán egy van, az angol.

Budapest, 2022. február 10. Esti megvilágításban II. András király szobra az épített világörökség részét képező Millenniumi emlékmű (Ezredévi emlékmű) - amely a magyar honfoglalásnak állít emléket - nyugati kolonádjának negyedik szoborhelyén, Senyei Károly alkotása (1911), a főváros XIV. kerületében, a Hősök terén. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzője/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTI/MTVA

Szent dolog a Honynak törvényit s régi szokásit / A féledékenység ellen fenntartani s védni – e szavakkal ajánlotta nagy reménységű ifjainknak 1805 márciusában Virág Benedek, a „szelíd tudományok volt királyi tanítója” II. András 1222-ben kelt Aranybulláját, amelynek első magyar fordítója, egyben kiadója ő volt. 

Az íróbarátai által magyar Horatiusnak nevezett pap-tanár, jeles költő, műfordító és történetíró nem volt valami jó véleménnyel az általa nagyravágyónak, pompakedvelőnek, tékozlónak nevezett Árpád-házi királyról, aki sokáig (több mint harminc évig) viselte magas hivatalát, de „igen szerencsétlenül”. 

Históriai töredékében leírta, hogy miután „igen rosszul vala az egész ország”, mert a hatalmasok – a világi főurak és a főpapok egyaránt – a király és az ország jövedelmeit egymás között felosztották, az erőtlenebb nemességet sanyarú szolgaságra vetették, András az 1222. esztendőben közönséges gyűlést hirdetett.

A fehérvári országgyűlésen az ő és Béla fia, egyben trónörököse jelenlétében „a régen s újon történt ínségek kútfejei megvizsgáltottak”, s hosszas tanácskozás után született meg – a király és az ország egyetértésével – „ama híres Végzés, melyben mind a népnek jussai világosban magyaráztatnak, mind a királyi fölségé meghatároztatnak. Ezen Végzés aranypöcséttel erősíttetett meg a királytól.” 

Bár Virág Benedek szerint Andrásnak végül is nem sikerült az ország sebeit orvosolni, a rendet, igazságot, békességet visszahozni, emlékezete azért fennmarad az Aranybullában örökre.

Hogy „örökre”, az talán túlzás volt a jeles ódaköltőtől (akit Berzsenyi és Vörösmarty is mestereként tisztelt), mindenesetre nyolcszáz évre már fennmaradt. II. András 1222. április közepén, többek szerint április 24-én erősítette meg aranypecsétjével a kancelláriáján hét példányban leíratott királyi oklevelet. 

Az eredeti dokumentumok közül egy sem maradt meg, a későbbi hiteles másolatok közül is csupán egy, amelyet az esztergomi prímási levéltárban őriznek. Ismert azonban, hogy Nagy Lajos király 1351. évi törvénykönyve (amellett, hogy kibővítette) egészében megerősítette az eredeti Aranybullát, kivéve az örökösök nélkül meghalt nemesek szabad végrendelkezésére vonatkozó negyedik cikkelyt, s ezzel kodifikálta az ősiség elvét, amely egészen 1848-ig érvényben maradt.

Ferenc József engedékenysége

„Aki nem emlékezik, teljesleg nélkülözendi építményeiben a történészeti bázist; pedig e nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni” – írta Kemény Zsigmond közvetlenül a magyar történeti alkotmány 1849-es önkényes felfüggesztése után. 

A kiemelkedő író és politikai gondolkodó szentenciája igaznak bizonyult: az illegitim neoabszolutista rendszert 1867-ben kénytelen volt feladni Ferenc József császár, és az ország részére kiadott királyi hitlevelében és koronázásakor letett esküjében megígérte, hogy II. András 1222. évi törvényének 31. pontja – a jogsértő hatalomnak való ellenállás és ellentmondás joga – kivételével Magyarország minden korábbi szabadságát, kiváltságát, törvényét, törvényszerű szokását és így tovább megtartja és mások által is megtartatja. 

Ezzel lényegében elismerte azt a magyar közjogi felfogást, amelyet Deák Ferenc, a „haza bölcse” így fogalmazott meg: „az ország jogai nem 1848-ban vették eredetüket, hanem azok lényegükben régiebb törvényeink szerint is csakugyan fennállottak”.

E törvényeink között kitüntetett helye van az 1222. évi Aranybullának, bár kiadásának pontos előzményeit, okait és körülményeit illetően némiképp még ma is eltérnek a történészi nézetek és magyarázatok. Abban azonban nincs különösebb vita, hogy e jeles oklevél a magyar alkotmányfejlődés szegletköve, egyben a magyar azonosságtudat, történetszemlélet és politikai-közjogi gondolkodás egyik kútfője. 

Egyfelől azért, mert Magyarországon ez volt az első olyan, alapvető jogokat és kötelességeket szabályozó királyi határozat (dekrétum), amelyet oklevél formájában adtak ki. Másfelől királyaink évszázadokon át koronázási esküjükkel szentesítették, ország­gyűléseink a koronázási hitlevél és eskü törvénybe iktatásakor megerősítették mint azon ősi szabadságunk forrását, amelyet Szent István király szerzett országunk nemeseinek és másoknak is.

Részlet az Aranybullából. Máig érvényes alapelvek (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Korlátozott bosszú

Az Árpád-ház utolsó teljhatalmú – s egész Európa egyik legjelentősebb és leggazdagabb – uralkodója, III. Béla király halála (1196) utáni években, különösen II. András 1205-ös trónra lépését követően felgyorsultak a mélyreható gazdasági és társadalmi változások főképpen a királyi földbirtokok, majd egész vármegyék, az országos és vármegyei tisztségek nagyszámú adományozása, a külföldi tanácsadók visszaélései, a nagyarányú bevándorlás, valamint az adóterhek növekedése és a pénzrontás következtében. 

Ezek és a költséges halicsi és szentföldi hadjáratok nyomán elmélyült a politikai válság, megerősödött a nagybirtokos főúri csoportok társadalmi, politikai súlya, rivalizálása, ezzel párhuzamosan meggyengült a királyi hatalom – először a III. Béla fiai, Imre király és öccse, András közötti testvérharc, majd az András király és fia, Béla – és a mögötte álló főurak – közötti viszály következtében. II. András meggyengülését látványosan jelezte első, német felesége, Gertrúd királyné főúri összeesküvők általi meggyilkolása (1213) és annak meglehetősen korlátozott megbosszulása is.

Az Árpád-kor történetét a XIX. század végén nagy monográfiában leíró Pauler Gyula megfogalmazása szerint „az elégületlenek – és az volt, lehet mondani, az egész ország – Bélához közeledtek, őt akarták előtérbe tolni”, és 1222 elején elkezdődött a mozgalom, hogy „az alattvalók jogait megállapítsák, a királyi önkénynek, szeszélynek korlátot szabjanak”. 

Részletesen felsorolja, hogyan szabályozta az Aranybulla az egyházi rend, a világi főurak (bárók) és a királyi szerviensek személyes és tulajdoni szabadságát és kiváltságait, adómentességét, a jogszolgáltatást, az országos méltóságok, tisztségek betöltését, az adózást és a pénzgazdálkodást.

Paulerhez hasonlóan a történészek jelentős része II. András gyengeségének és engedményének, a királyi önkény korlátozásának tartja az Aranybullát. Másik részük viszont – az elsők között Hóman Bálint – úgy látta/látja, hogy II. András nem kényszerűen, hanem önszántából, tudatosan felépített új berendezkedést célozva adta ki a kiváltságlevelet. 

Ezt szolgálta az örökadomány rendszerének bevezetése, az „igaz szolgálattal” szerzett magánbirtokok védelme éppúgy, mint a vármegyék adományozásának megtiltása, az idegenek számára a birtok- és tisztségadományozás korlátozása, a pénzbeli adószedés, a pénzverés és a regálejövedelmek szabályozása. Talán legnagyobb horderejű intézkedése a királyi szerviensek védelme és megerősítése volt, mert ebből a kisbirtokos közszabad, katonáskodó csoportból alakult ki fokozatosan a köznemesi réteg, majd köznemesi rend.

Megszakított jogfolytonosság

II. András 1231-ben kiadta az Aranybulla második, utóda, IV. Béla 1267-ben a harmadik verzióját, I. (Nagy) Lajos király pedig 1351. évi törvényével a sarkalatos nemesi jogok alapdokumentumává tette azt. 

A századokon átívelő magyar jogtörténet következő mérföldköve Werbőczy István 1514-ben elkészült Hármaskönyve volt. A kiváló jogtudós összegyűjtötte és egységes, rendezett formába foglalta az Aranybulla kiadása óta született törvényeket, a bevett és elfogadott rendi szokásjogot, s műve egészen 1848-ig „a köznemesség bibliája” volt. Így létrejött a magyar történeti alkotmány sok százados, szervesen fejlődő architektúrája, amelyhez hasonló Európában csupán az angol.

Történeti alkotmányunk jogfolytonossága az 1944. március 19-én kezdődő idegen (német, majd szovjet) megszállással szűnt meg, s az alkotmányos parlamentarizmus 1990. május 2-i helyreállítása után sem tért vissza. 

Mindazonáltal a tizenegy éve, 2011. április 25-én kihirdetett Magyarország Alaptörvénye kimondja, hogy mi, a magyar nemzet tagjai tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát; valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége; nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások alatt bekövetkezett felfüggesztését. 

Ebben kimondatlanul benne van a nyolcszáz éves Aranybulla is, így az abban foglalt, illetve abból levezetett alapelvek – köztük a joguralom és a jogfolytonosság, a hatalommegosztás, a személyes szabadság és a tulajdon sérthetetlensége, a törvény előtti egyenlőség, az önkormányzat – ma is elevenek és érvényesek. S több mint jelképes, hogy az Alkotmánybíróság tagjainak nyakában az Aranybulla (valószínűsíthető) pecsétjének pontos mása függ, a testület üléstermének falát pedig az Aranybulla hasonmása díszíti.

Borítókép: Esti megvilágításban II. András király szobra a budapesti Hősök terén a Millenniumi emlékmű kolonnádján (Fotó: MTI/MTVA/Jászai Csaba)