Kaptam is róla értesítést. Úgy gondoltam, nem sok esélyem van hazamenni, Csuha főtörzszászlós úr úgysem fog elengedni, nem szokása ez neki alapkiképzés alatt, mondván, még megzavarja a kiképzendő honvéd elméjét a szabadság. Amikor a kérelemmel elébe álltam, gyanakodva végigmért.
Most halt meg az apja? Igen, feleltem, de nem nagyon ismertem. A szüleim korán elváltak, tudja. Van két féltestvérem, s bár nekem sincs vagyonom, ami apám után maradt, azt mégis rájuk szeretném íratni.
Emlékszem, Csuha főtörzszászlós úr meghökkent. Ezt nem gondoltam volna magáról, Bán honvéd! Azt feleltem, én sem, de úgy látszik, a fegyveres szolgálat meglágyítja az ember szívét, és lehet, az agyvelejét is. Nem értette az élcet, odaadta az eltáv.-parancsot, és türelmetlenül intett, hogy azonnal húzzak a francba a szeme elől.
Amikor visszatértem a laktanyába, magához hívatott. No, megtörtént, kérdezte.
Bágyadtan magyaráztam, hogy nem volt szükség nemes gesztusra, mert apám a halála előtt mindenét elajándékozta, úgyhogy nem volt miről lemondanom. És most mit akar tenni, kérdezte Csuha főtörzszászlós úr. Nincs mit tenni, feleltem. Legfeljebb annyi, hogy amikor majd lehet, szeretném megismerni a féltestvéreimet. Sem ők, sem én nem tehetünk arról, hogy így alakultak a dolgok…
A főtörzszászlós úr zavartan biccentett. Elmerengett, talán régi, saját emlékei ötlöttek fel kusza gondolatai között. No, tette hozzá, nincs semmi baj. Maga nem is olyan rossz ember, Bán!
Ebben egyetértettem vele; kotorászni kezdett az íróasztal mellett, és pálinkásüveget varázsolt elő. Töltött magának és nekem is. Ezt ugyan itten tilos, motyogta, de hát… ha én mondom, akkor lehet! Hajtsa fel, és húzzon vissza a körletébe!
Koccintottunk, de nem is éreztem a pálinka ízét, annyira meglepődtem a váratlan gesztuson.
Másnaptól aztán Csuha főtörzszászlós úr gondoskodott arról, hogy újra megerősítse a vadállatimidzsét. Pontonos átkelési gyakorlat partraszállási szakaszgyakorlattal és hídfőállás-létesítéssel fűszerezve, ahogy az egy kedélyes szombat délután illik.
Vannak dolgok, amelyekkel csak hosszú évekkel később lesz tisztában az ember. Hogy hol, kitől, mit tanult valaha. Talán úgy, hogy észre se vette… És furcsállja, hogyan is feledkezhetett meg dolgokról… Képekről… Amikor édesanyám szilvás gombócából bezabálva hétrét görnyedve hánytam az ártérben, és úgy éreztem, nem fogok tudni elvergődni a következő fedezékig, akkor ott volt Csuha főtörzszászlós úr, átnyalábolt, és beleüvöltötte a fülembe: Látja, Bán honvéd? Nem hagyunk senkit ellenséges tűzben!
El ne ejtse azt a ki… gépfegyvert, mert mindjárt itt hagyom!
Amikor az egyik bajtársam felesége odahaza súlyos beteg lett, ott volt Csuha főtörzszászlós, és a saját, alig használható segédmotor-kerékpárját adta oda neki, hogy azon csattogjon haza, mert az utolsó vonat is elment már. Neki akkor már nem volt kihez hazamennie, bent aludt egy fűtetlen raktárban.
Sokat kell öregedni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy nincsen hadsereg Csuha főtörzszászlósok nélkül. Nem túl bonyolult személyiségek ők, örökké zsörtölődnek, sokszor tán igazságtalanok is, nemritkán némi rosszindulat is villan a szemükben, de amit csinálnak, azt szívvel-lélekkel csinálják. A Csuha főtörzszászlósok általában magányosan végzik, elhízva, néha alkoholistaként, és hangosan pörölnek a tv-híradóval, amíg el nem viszi őket az infarktus.
Itt ülök egy Duna menti ház teraszán. Messze délre van ide az az átkelési pont, ahol megtanítottál minket átkelni ezen a vén folyón, Csuha főtörzs. De azt nem titkoltad el, sőt mindig hangoztattad, hogy az a baj velünk, ki…tt pontonosokkal, hogy alig kelünk át egy folyón, máris ott állunk a következő partján.
Soha nem volt lehetőségem visszahívni téged egy pohár pálinkára.
Most itt van két pohár az asztalon, főtörzs. Az egyik a tiéd. Egészségedre, vén kurafi, bárhogy legyél is!
Soha nem mondtuk neked, inkább kitéptük volna a saját nyelvünket, de… mindent köszönünk. Át fogunk kelni minden folyón…
Ahogy tanítottad…
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
