Az írások teljes első kötete Lajtha népzenei tárgyú munkáit tartalmazza, de a második kötetben is külön fejezetet kap a néptánctematika. Találunk cikkeket, konferencia-előadásokat, tanulmányokat − népszerűsítő, ismeretterjesztő és komoly szakmai megjelenéseket a szövegek között.
Így 1934-es újságcikkében a népzenekutató-zeneszerző az eredeti magyar népdal fontosságára, gyökereire hívja fel a figyelmet az akkor divatos magyar nóták mellett: „a népi műzene rövid pár évtizedes múltjával szemben a magyar népzene legalább ugyanannyi évszázados, sőt talán még az őshazáig visszamutató sajátosságokkal bizonyítja a messzi és mélyenszántó gyökerekből táplálkozó életét”.
Olvashatunk összefoglalót az 1928-ban megrendezett első Nemzetközi Népművészeti Kongresszusról, amelyet Prágában tartottak, és tudományos ars poeticát Gondolatok a népkultúráról címmel, amely az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillagban jelent meg 1943-ban. Lajtha figyelmeztetései ma is időszerűek: „A népi kultúra hiánya vagy rohamos pusztulása a népből tömeget csinál. […] Hiábavaló módon ne küldjünk álcivilizációt oda, ahol, ha töredékeiben is, de még él egy igazi kultúra. A lelki élet alól éppúgy kihúzhatjuk a gyékényt, mint a gazdasági élet alól.”
A korabeli népdalgyűjtők között legfiatalabbnak számító Lajtha László végigharcolta az első világháborút, erkölcsi kérdésnek tekintette, hogy ne vonja ki magát végzett művészként a hadkötelezettség alól. Bartók Béla 1917-ben a magyarországi katonadalok összegyűjtéséhez kérte fel munkatársnak, de Lajtha nem térhetett haza a frontról.
Munkáját az akkor még Nemzeti Múzeum alá tartozó Néprajzi Múzeumban végezte, tanított a Nemzeti Zenedében, és zenekritikákat írt különböző lapokba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!