Szennyfolt

A feloldozás attól még nem következik be, ha bűnbaknak tesszük meg a heteroszexuális fehér férfit vagy bárki mást. Az ország bipoláris zavarának ellenszere a közösségek újraépítése lehet – állítja interjúnkban Joshua Mitchell politikai filozófus, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára, akinek Amerika ébredése című könyve most jelenik meg magyarul az MCC Pressnél.

20220517 Budapest Joshua Mitchell amerikai író Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Amíg az amerikai baloldal, illetve annak vezető ereje, a Demokrata Párt még csak a fehér férfiakat pécézte ki, addig ez választási szempontból akár racionálisnak is tűnt, hiszen ez kisebbségben lévő választói csoport. De a 2016-os Trump-forradalom megmutatta, hogy őket sem szabad lebecsülni, most pedig úgy tűnik, a demokraták már saját maguk alatt vágják a fát.
– Már nemcsak a fehéreket haragítják magukra, hanem a latinókat és az ázsiai amerikaiakat is. A fekete elitet is zavarja, ha állandóan azzal piszkálják, hogy elnyomás alatt él, és az ő sebeit is be kell gyógyítani. Ezek az emberek ugyanúgy akarnak élni, és úgy is élnek, mint a fehér középosztály, továbbá spanyol ajkúak tízmilliói is ilyen életre vágynak. Saját ingatlant akarnak, a gyermekeiknek jó iskolát és a társadalmi felemelkedés lehetőségét. A Demokrata Párt nagyon elkötelezett az identitáspolitika iránt, de túlfeszítette a rasszistázást, és a párt mérsékelt szárnya 2010 óta kisebbségbe szorult. Valószínűleg el is veszítik mindezek miatt az idei kongresszusi választásokat.

– Majd 2024-ben a Fehér Házat is?
– Joe Biden nyilvánvalóan mentális gondokkal, valószínűleg demenciával küszködik. Az alelnök, Kamala Harris egy katasztrófa, senki nem szavazna rá. Nem világos, ki indulhatna helyettük, mert nem gondoskodtak az utódlásról: Barack Obamában a messiást, a történelem végét látták. A másik oldalon Donald Trump – akinek megvan a maga történelmi helye, az identitáspolitika ellen is keményen fellépett – szerintem újraindul, bár jobb lenne, ha nem tenné. A legjobb republikánus jelölt Ron DeSantis floridai kormányzó lenne, ami nem csak az én véleményem. Ő is visszaveri az identitáspolitika támadásait.

– Mit takar Amerika másik két problémája?
– Két olyan dolgot, amely betegségként akkor is sújtja Amerikát, ha megszabadulunk az identitáspolitikától. Alexis de Tocqueville írja Az amerikai demokráciában: eljön az idő, amikor a polgárok a királyoknál nagyobbnak, az embereknél viszont kevesebbnek gondolják magukat. Ez az idő a közösségi média korában el is érkezett a valós közösségek felbomlásával, az elmagányosodással és az azt kompenzáló elbizakodottsággal, amely a szelfiző egyénben nyer kifejezést. Az ő számára a világ csak háttérkép, ő maga, az elszigetelt egyén a szuverén. Amerika bipoláris zavarában a szelfiző az énnek a mániás, illetve a világ mindennapi gondjaival megbirkózni képtelen, szerencsétlen fiatal a depressziós oldala. Nemcsak orvosi, hanem súlyos társadalmi problémáról is szó van. Lehet, hogy Magyarország és Közép-Európa ebben kevésbé érintett, de ez világjelenség. A Facebook legalább a közösség illúzióját kínálja, a legfiatalabbak köré­ben kedvelt Snapchat és TikTok még azt sem.

– Függőségen mit ért?
– Ezt a könyvben behelyettesítésként írom le, de gondolkodom jobb kifejezésen. Arról van szó, hogy a kiegészítők pótlékká lépnek elő. Már Platón, Rousseau és Tocqueville is foglalkozott ezzel a jelenséggel. Egy példa: a vitaminok lehetnek jó étrendkiegészítőink, de csak vitaminokon nem élhetünk. Az egész világot uralja egy-két tucat pótszer, amelyek legjobb példája maga a közösségi média. A barátságok felépítése vagy a jó vásárlói szokások kialakítása például a társadalmi készségeink közé tartozik. Ám a Facebook-barátok vagy az online vásárlás azt a benyomást kelti, hogy már meg is szereztük ezeket a készségeket. Pedig csak kiegészítők. Az élet kemény munkáját sajnos nem lehet olyan könnyen megspórolni, ahogy azt a technológiai elitek sugallják, mint Mark Zucker­berg is a metaverzum elképzelésével. Amerikában a koronavírus-járvány nyomán elterjedtté vált, hogy emberek nem vágynak vissza a valódi közösségekbe: Zoomon beszélgetnek, a Netflixen néznek filmet, és az Amazonon rendelik meg, amire szükségük van. Politikai szinten az ENSZ vagy az Európai Unió is lehet jó kiegészítő, de nem léphetnek pótszerként a nemzetállamok helyébe.

– Elég pesszimista könyvet írt. Mi lehet a kiút?
– Egy betegségből mindaddig nem lehet kilábalni, amíg meg nem határozzák a terápiát. Fel kell ismerni, hogy a bűn alóli feloldozás nem lehetséges bűnbakképzéssel, akárki legyen a bűnbak. A bipoláris zavar ellenszere a beágyazott közösségek, a családok, az egyházak újraépítése. Ez a kettő az egyszerűbb eset. A diákjaimon szerencsére látom, hogy van igényük a „gyógyulásra”. A pótszerek viszont sajnos még húsz-harminc évig velünk maradnak.

– Az Amerika ébredése előszavában ír arról, hogy a liberális felsőoktatásban miként hozzák az oktatók a legapróbb részletekkel is mások tudomására: a progresszív ügyet szolgálják. Hogyan viselik egy washingtoni egyetemen az ön kritikai gondolkodását?
– A legtöbb kollégám tisztában van a tevékenységemmel. Sokan nagyon erős ellenérzéseket táplálnak velem szemben, míg mások csodálják a bátorságomat, de megvallják, ők inkább csendben maradnak. A felmenőim két nemzedéke is egyetemi tanár volt, és emlékszem, amikor apám arról beszélt, milyen dermesztő volt az elhallgatás légköre az 1950-es években, a McCarthy-korszakban. Azt mondta nekem: soha ne hagyd, hogy visszatérjen ilyen korszak! Nem félek hát felemelni a szavamat.

Borítókép: Joshua Mitchell amerikai író (Fotó: Mirkó István)