Varangykommandó

Magyarországon minden kétéltű és hüllő védett, a rákosi vipera, a keresztes vipera, a pannon gyík, az elevenszülő gyík, az alpesi gőte pedig fokozottan az. A szaporodási időszak küszöbén alkalmas helyekre vonulnak, majd vissza, ám az ember utakkal szabdalja szét a tájat, elvágja útvonalaikat, és csak nagyon kevés helyen épít vadátjárót. Ezek hiányában önkéntesek és gyerekek ezrei próbálják átsegíteni a vonuló állatokat. Tinnye mellett varangyokat, Farmosnál barna ásóbékákat.

20220408 Farmos Békamentés riport Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

A Tinnye és Piliscsaba közt félúton lévő, nádgyűrűvel övezett tavacskát sok városlakó a budai agglomeráció kedvelt kirándulóhelyeként is ismeri, de a környező erdők varangyos békái körében inkább mint szaporodóhely jön számításba. Csakhogy a békanász helyszínének megközelítése a kétéltűek számára halálos veszélyt jelent az erdő és a tó közötti útvonalat metsző 1104-es út miatt. A forgalmas aszfaltkígyó egy beláthatatlanul éles kanyarulattal kerüli meg a varangyok téli szállását adó erdős dombot. Az út tó felőli oldalán autóparkoló, annak szélén a filmbéli lakókocsibüfé, az Üvegtigris. Igaz, Lali (Rudolf Péter) helyett ott most valaki más szolgál ki, de az életérzés ugyanaz.

Vödörcsapda

Az út erdő felőli oldalán ötven-hatvan centi magas és kétszáz méter hosszú ideiglenes kerítés fut végig a pályaívvel párhuzamosan. A kerítés külső oldala mentén tízméterenként földbe ásott műanyag vödörcsapdák sorakoznak, bennük falevél és egy bot, amelyen a mezei pockok ki tudnak szökni. Egy ember botorkál a békakerítés mentén láthatósági mellényben. Minden vödröt megvizsgál, a levelekbe túr, aztán továbbhalad. Ő Weiperth András biológus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Akvakultúra és Környezetbiztonsági Intézetének tudományos munkatársa. A kezében cipelt vödörben ezúttal egyetlen varangy sincs, csak sörösdoboz, csokipapír és hasonlók, amelyekért a tudós rendre lehajol, ha már erre jár. Ő már nem firtatja a kulturálatlanság örökkévalóságának okát, inkább zokszó nélkül összeszedi a szemetet.

Üdítőt veszünk Lali utódjától, leülünk, gyönyörködünk a mesebeli tájban, amely még mindig nincs körbeépítve. Ha nem robogna el előttünk tíz másodpercenként autó, zavartalanul élvezhetnénk az erdő és nádas hangját, a madarak énekét, de mióta boldog-boldogtalan kimenekül Budapestről a „zöldbe”, itt olyan sűrű a forgalom, hogy egy saját tempójában mászó békának esélye sincs már élve átjutni.

A vonulás időjárástól függ

Weiperth András a Dr. Puky Miklós Varangy Akciócsoport Egyesület többi tagjával váltásban jár ki békát menteni. Minden reggel és este jönnie kell valakinek, mert a vödörbe esett varangyok az avarréteg alatt sem bírják ki sokáig. De most a békamentő egy példányt sem talált, amiben semmi furcsa nincs, hiszen a békavonulás időjárásfüggő dolog. Főként eső után indulnak meg a tó felé, akkor azonban szinte vezényszóra, százszámra. A legszárazabb évben kétszáz, a legcsapadékosabb évben kétezer példányt sikerült megmenteniük. Különösen az odaúton fontos a békák átsegítése, hiszen egy-egy nőstény több ezer petével a testében igyekszik a tó felé. A visszaúton már nem tudják segíteni őket, mert visszavándorlásuk akár nyolc hónapig is elhúzódhat. Ha van is tizedelés a hazaúton, a szaporulatot az már legalább nem érinti – mondja tárgyilagosan a szakember.

Az egyesület elkötelezett emberekből álló tagsága tíz év óta minden év március első vasárnapján felállítja a kerítést, amelynek bontására majd többnyire május második vasárnapján kerül sor. Azért fontos az időzítés, mert május második felétől már kezdenek visszafelé vonulni az állatok telelőhelyeikre, és akadályozná őket a nekronkerítés. Ez a műanyag szálakból szőtt, fóliaszerű anyag ideális békatereléshez, mivel nem tudnak rajta átmászni, visszacsúsznak róla. A természetvédők ingyen jutnak ehhez az építkezések nagy állványain porfogóként használt anyaghoz, miután a kivitelezők leselejtezik. Az állatbarátok kétméteres csíkokra szabdalják, és még sok évig hasznát veszik.

Az állatorvosi pályára készülő nagykátai Kiss Mercédesz gimnazista nem viszolyog a kétéltűektől, menti a farmosi ásóbékákat.Fotó: Mirkó István

A varangy-akciócsoport ki is adott az ország békamentőinek egy útmutatót a terelőháló telepítésére, üzemeltetésére, a közútkezelői engedélyek megszerzésére. Tudniillik ezt sem szabad szakszerűtlenül, hatósági engedélyek nélkül végezni – hangsúlyozza a biológus, de mint mondja, a közútkezelő általában nem gördít akadályt munkájuk elé.Ez annak is köszönhető, hogy a közutasok is érzik felelősségüket, valamint nekik is hasznos, mert az elütött állati tetemek komoly balesetveszélyt idéznek elő az úton.

Ez a körülmény segítette az 1980-as évek elejétől úttörő missziójában Puky Miklós herpetológust, a kétéltűmentés magyarországi atyját – emlékezik az egyesület névadójára Weiperth András, akit személyes barátság is köt a 2015-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt biológustársához. Puky Miklós az Ipoly völgyében, Hont és Parassapuszta között kezdte kétéltűekért folytatott és országossá vált harcát. Az ottani főútvonalon olyan mennyiségben taposták szét az autók a békákat, hogy a nyálkássá váló úton kamionok csúsztak az árokba. Ott épült az ország első állandó kétéltűterelő rendszere, melynek tanulságait levonva kezdtek el a mérnökök kidolgozni átjárómegoldásokat. Sajnos ezek építése igen költséges, ezért a közútfenntartóknál „nem élvez prioritást”, de már annak is örülünk, hogy a békamentést támogatják – hangsúlyozza Weiperth András.

A Garancsi-tó környékén igen nagy a fajgazdagság. A kecskebéka, a nagy tavi béka itt is a tóparti iszapba ássa le magát, és hibernálódik télire, míg a varangy, az unka és az erdei gyepi béka miután lerakta petéit és felhizlalta magát, télire az erdőbe vonul vissza. Itt a vastag avarréteg alatt tíz-húsz centi mélyre is elássa magát a porhanyós erdei talajban, hogy téli álmot alhasson. A fiatal békák néhány tóban töltött év után válnak ivaréretté, ezt követően rajzanak szét.

A farmosi Tápió–Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet Pest megye alföldi részén található. Itt él az ország egyik legveszélyeztetettebb barnaásóbéka-populációja, mert a téli szállásukat alkotó terület és a szaporodóhelyüket jelentő Nagy-nádas között a 311-es út és egy vasútvonal halad el. Volt időszak, amikor vonuláskor tízezrével­ ütötték el a békákat. Az utóbbi években – noha már bőven vannak, akik mentenék őket – egyre kevesebb a béka, aminek a biológusok sem tudják a pontos okát.

A 311-es úton közel sincs akkora forgalom, mint a tinnyein, de azért itt sem lenne könnyű a békáknak élve átjutni, ha nem volna az a négy szervezet (Duna–Ipoly Nemzeti Park, Tápió Természetvédelmi Egyesület, Tápió Közalapítvány és Jane Goodall Intézet), amelyek önkéntesei együtt gondoskodnak átjutásukról. A farmosi békamentés marketingje olyan jól sikerült, hogy szabályos népmozgalom alakult ki: óvodás- és iskoláscsoportok, lelkes magánszemélyek állnak sorba azért, hogy részt vehessenek a békamentésen. A februárban felállított terelőkerítés ugyanolyan, mint az Üvegtigrisnél látott, csak itt legalább két kilométer hosszú, és a csapdavödrökben avar helyett föld van, amelyben az ásóbéka elrejtheti magát. Minden vödörben van egy vízzel teli virág­alátét is, hogy a kétéltűek ki ne száradjanak, és itt is van egy kilógó bot, amely létraként szolgálja az ügyetlen rágcsálók menekülését.

Szabadulás a tanösvényen

Ottjártunkkor nagykátai gimnazistákba botlunk. Szakértő kísérőjük Szarvas Angéla, aki történetesen néprajz szakos PhD-hallgató, és a Tápió-vidék tanyavilágát kutatja, de biológus párja révén avatott szereplője lett a békamentésnek. Az egyik diák, aki az iskolapadból nézve nem kedveli a biológiát, most izgalommal keresi az ásóbékát. Óvatosan ki is emel egyet, s átadja a mentésvezetőnek, aki a kíváncsi ifjúság gyűrűjében a tenyerébe veszi.

– Szerintetek fiú vagy lány? – kérdi. A legtöbben rosszul tippelnek. Kiderül, a nőstény általában nagyobb és kövérebb, hiszen ezernyi pete van a hasában. Csakhamar előkerül néhány hím is, mellső végtagjukon látványos „bicepsz” ékeskedik. Arra szolgál, hogy párosodáskor hátulról átöleljék és magukhoz szorítsák a nőstényt. Némely vödörből zöld levelibéka pislog kifelé, de előfordult már barna és zöld varangy, illetve unka is. A mentésvezető feljegyzi a mentett békák faját és számát, amely idén még az ezret sem érte el. Ez aggasztó a 2013-as 66 ezer tükrében.

Elhaladunk a Nádas-tavat tápláló Hajta-patak mellett, majd miután végeztek, a 2019-ben leégett, azóta újjászületett Nagy-nádas felé vesszük az irányt. A Kékbegy tanösvényen, a nádasnál engedik szabadon az összegyűjtött néhány tucat békát. A több éve tartó csapadékhiány következtében most itt is nagyon kevés a víz, és ott, ahol 1971 előtt még halásztak, ma tavaszi hérics virágzik. Hiábavaló az Adjuk vissza a vizet a tájnak! című vízvisszatartási program, ha nincs csapadék – szomorkodik az önkéntes természetvédő, aki kiadós esőben bízik, mert akkor talán varázsütésre beindul a békaáradat, ők pedig a kerítés mentén várják majd őket.

Borítókép: Az elütött állatok teteme komoly balesetveszélyt idéz elő az úton. Az átjárók építését nem támogatják (Fotó: Mirkó István)