Sej, szellők, fényes szellők…

Az első népi kollégiumokat a harmincas években alapították.

Forrás: Fortepan/Adományozó: Berkó Pál

– Nagyapa, van egy kis időd?
– Gáborkám, mindig van időm rád. Ki vele, mi nyomja a lelked?
– Á, semmi, csak a fiúkkal szörföztünk a neten, anyagokat kerestünk a töri beadandóhoz. Ötvenes évek. Találtam egy képet rólad. Valami felvonuláson táblát viszel, az áll rajta, hogy „Éljen a Nékosz!” Ott vonulsz a komcsik között, a mellékelt szöveg szerint azt énekelitek, hogy „sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…” A srácok röhögtek: nem azt mondtad, hogy mekkora ellenálló volt a nagyfaterod? Azt hittem, elsüllyedek. Az én papám, akit ötvenhatban leültettek. A kilencvenes nagy rendszerváltó. Most akkor melyik éned az igaz? És melyik a hazug?
– Gábor, a Nékoszt a kommunisták nyírták ki. Rákosiék.
– És ki hozta létre? Talán az ENSZ? Nyilván Rákosiék. Te meg ott vonulsz velük az első sorban? Azt hittem, rosszul látok. Egy másik archív fotón olyan idős tagok, mint most én, beöltöztek gyárosnak, bankárnak, náci tisztnek, és meneteltek az Andrássy úton a tábláikkal, hogy „Le az imperialistákkal!”, „Nem kell Marshall-­segély!”. Vajon ezt is a Nékoszotok csinálta ötvenegyben?
– Sztálin út, akkoriban így hívták az Andrássy utat. Egyébként ötvenegyben már Nékosz se volt. Mielőtt ítélkezel, elmondhatom a történetet?

*

Az első népi kollégiumokat a harmincas években alapították, amikor fiatal falukutatók feltárták a falvak népének nyomorát és kilátástalanságát. Internátusokat nyitottak okos parasztgyerekeknek, hogy tanulhassanak. A háború után nem sokkal a régiek mintájára jöttek létre az új népi kollégiumok. Negyvennyolcban már több mint százötven működött az országban. Én is így kerültem fel a fővárosba. Gyalog mentem, mert annyi pénzünk se volt, hogy vonatra üljek. A tanítóm és a plébános bácsi, akinél gyakran ministráltam, küldött velem egy ajánlást. Elolvasták, elbeszélgettek velem, ez elegendő volt, hogy felvegyenek.
Ilyen kollégiumi rendszer sehol máshol nem indult a szovjet blokkban. Az önkormányzatot magunk választottuk, tanulás után rendbe hoztuk a romos épületünket, kertet műveltünk; magunkat élelmeztük. Fantasztikus tanáraink voltak. Mérei Ferenc, Hegedűs Géza, Pataki Ferenc nevét már hallhattad tőlem.
Gáborkám, mi büszke nékoszosok voltunk. Ezt láthattad rajtam azon a fényképen. Azt mondtuk, hogy mi vagyunk a fényes szelek nemzedéke. Ahol csak tanyát vert a mozgalom, az emberek a kevésből is segítettek nekünk. Eleinte támogattak a pártok is. Már amíg voltak pártok, nem csak a kommunisták. A parasztpárttól például sok segítséget kaptunk, de Rákosiék is velünk példálóztak egy darabig.
Gondolom, Moszkvában nem tetszett a dolog. Túlságosan népi volt, nemzeti, nem eléggé internacionalista. Zavarta őket, hogy a központból szinte átláthatatlan. A legnagyobb bűnünk azonban az lehetett, hogy szerettek bennünket az emberek.Mikor a kommunisták eltakarították az útból az összes ellenfelüket, megindult a támadás ellenünk. Révai kultúrdiktátor adta meg az alaphangot: szexuális kicsapongóknak nevezett bennünket. Attól kezdve nem volt megállás. Mikor Rajk Lászlót letartóztatták, a Szabad Nép arról cikkezett, hogy összejátszott velünk a népi demokrácia megdöntéséért. Bekerültünk a Rajk-perbe, mint valami fedőszervezet egy kémfilmben. Meg se lepődtem, mikor a Nékosz harmadik kongresszusán egy pártközpontból odaküldött póttag bejelentette a föloszlatásunkat. Az volt a vicc, hogy velünk számoltatták fel a mozgalmat. Képzelheted, teljes meghasonlás. Ötvenhatban megkerestük egymást, a régiek, azt hittük, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagyatták velünk. Tizenkét napig tartott a remény. Sokunkra börtön, kirekesztés várt, aztán a lassú, lélekölő konszolidáció.

Mégis azt mondom neked, Gábor, hogy a Nékosz-nemzedék nyomot hagyott az ország szellemi életében. Jancsó Miklós,­ Nagy László, Juhász Ferenc, Berek Kati, Bacsó Péter, Kovács András mind nékoszosok voltak. A fényes szelek élménye a mai napig él közöttünk, bár többnyire már csak egymás temetésén találkozunk.
Gábor, arra kérlek, hogy legalább te ne ítélkezz kiguglizott fél­információk, soha végig nem gondolt gondolatok, zsigeri gyűlölet alapján. Azt hittem kilencvenben, hogy egyetemista korodra ezt már meghaladjuk. Ez volt a legnagyobb tévedésem.

Borítókép: Budapest, Hősök tere, felvonul a Nékosz. 1947 (Fotó: Fortepan/Adományozó: Berkó Pál)