Oroszország azért támadta meg a szomszédos Ukrajnát, hogy az Észak-atlanti Szövetség Szervezetével, a NATO-val flörtölve ne kerüljön az atlanti szövetség még közelebb a határaihoz. Ha a NATO befolyást szerezne Ukrajnában, akkor Moszkvától négyszáz kilométerre tudnának pusztító fegyvereket telepíteni. Körülbelül egy év múlva meg 148 kilométerre Oroszország második legnagyobb városától, Szentpétervártól. A Néva-parti volt főváros jelkép: a második világháborúban hősként harcoló, akkori nevén Leningrád az 1940-es évek első felében a hitleri csapatok ostromának 872 napig állt ellen. A majd hároméves blokádban közel egymillió lakosa vesztette életét. Arról nem is beszélve, hogy Pétervár az államfő, Vlagyimir Putyin szülővárosa.
Garanciák a tandemnek
Oroszország és a NATO közvetlen határa – a hatalmas finn–orosz határvidékkel – megduplázódik, több mint 1340 kilométerre nő. Tehát a Kreml nemhogy visszaszorította volna a fenyegetést, mint az eredetileg szándékában állt, hanem gyakorlatilag magára húzta a Nyugat egységesített fegyveres erejét. Ráadásul Finnország nagyon jó, kiszámítható szomszéd volt. A „finlandizáció” meghozta az eredményét, virágzott a két ország együttműködése, bár azért a nagy medvével szemben Helsinki gyanakvása nem szűnt meg, tartott attól, hogy egyszer esetleg Moszkva valamilyen rossz pillanatában megsuhintja őt. Ám soha ezen a határszakaszon nem alakult ki olyan helyzet, amely magában hordozta volna egy fegyveres összetűzés veszélyét. Eddig béke honolt az északi térségben.
De most Finnország készülő NATO-csatlakozásával mindez múlt időbe tehető. A területileg nagy kiterjedésű, de lélekszámában viszonylag csekély országra ezentúl nem lehet úgy tekinteni, mint a semlegesség korszakában, hiszen mögöttük áll a harmincegy ország hadereje. Ukrajna megtámadását úgy értékelték Helsinkiben és a szomszédos Stockholmban is, hogy az orosz agresszortól minden kitelik. Semleges helyzetük nem védi meg egy elszabadult hajóágyúként működő szomszédtól, sőt következmények nélkül megtámadhatók, nem úgy, mint egy NATO-tagállam. A svéd–finn tandem ezt pillanatok alatt átlátta, és szupersebességbe kapcsolt a NATO-felvételért. Két hete az atlanti szövetség illetékesei a két fővárostól megkapták a hivatalos csatlakozási kérelmet. A NATO-ban arra számítanak, hogy körülbelül egy évet vesz igénybe, míg a harminc tagállam parlamentje elfogadja a csatlakozási kérelmet. De addig is a két országnak biztonsági garanciákat kell adni, mintha már tagok lennének, nehogy időközben támadás érje őket – ez a lengyel javaslat.
Hosszú évszázadok és évtizedek után a két országnak nem volt egyszerű a kényelmes semleges szerepről lemondania. „Most jött el az idő erre” – fogalmaztak a svéd fővárosban. Ráadásul mindkét helyen szociáldemokraták vannak hatalmon, ők az el nem kötelezettség bajnokának szerepében tetszelegtek, aztán egyszer csak mégis áthágták elveiket, és a NATO mellett tették le voksukat. Bizton állíthatjuk, hogy Oroszország erre nem számított. Lehet, hogy elemezték jobbról és balról a kialakuló helyzetet, de annak, hogy két északi semleges állam a háború hatására besorol az „ellenség” táborába, nem sok esélyt adtak. A Kreml talán abban bízott, hogy az „északi fronton” a helyzet változatlan marad. Ám Ukrajna orosz megtámadása olyan pofon volt, amelyből felállva, még zúgó fejjel mindenki azon gondolkodott, hova szaladhat védelemért. Svéd- és Finnország előtt egy út kínálkozott, mindkettő a NATO védőszárnya alá futott.
A nagy játszma folytatódik
Változtat-e a katonai helyzeten, ha egy év múlva Svéd- és Finnország a NATO teljes jogú tagjává válik, hiszen nem mindegy-e, hogy a nyugati védelmi szervezet harminc vagy 32 tagot számlál? Nem egészen. Főleg, ha a haderő minőségét és elhelyezkedését vesszük górcső alá. A két semleges állam mindig is adott a hadseregére, ez abból következik, ha baj lett volna, akkor csak magára számíthatott. Tehát fejlett, jól kiképzett, fegyelmezett haderővel rendelkeznek, gond nélkül részt vehetnek a NATO integrációjában. Svédország fegyvergyártása történelmi távlatokban is híres, a finnek nemzeti érzésének egyik tartópillére az 1939–40-ben lezajlott téli háború, amelyben sikerrel ellenálltak a szovjet hadseregnek.
A másik pedig az Északi-sark közelsége. Évek óta versenyfutás zajlik azért, hogy ki tegye rá a kezét az északi kincsekre, amelyek még háborítatlanul nyugszanak a hó- és jéghegyek alatt. Oroszország szemmel láthatóan nagy erőket összpontosít a térségre: a saját szigetein katonákat állomásoztat, rakétaegységeket telepít, repülőtereket és kikötőket létesít. Ha a felmelegedés folytatódik, az északi vizek évek múlva gond nélkül hajózhatóvá válnak, ami jelentősen lerövidíti a hajózási időt Ázsia és Európa között. Egyértelmű, hogy Kína elképzeléseiben is szerepel ez az útvonal. Ám jelenleg csak Oroszország rendelkezik kellő számú atomjégtörővel, hogy biztosíthassa az északi átkelést. A nagy játszma fokozódására lehet számítani, hiszen rengeteg fosszilis energiahordozóról, kőolajról, földgázról, nemes- és ritkafémkészletekről van szó. A NATO-t erősíti majd a két belépő új tag, tovább bonyolítva Moszkva helyzetét.
Hogyan reagált a Kreml a csatlakozási kérelmekre? Először magából kikelve atomcsapással fenyegette meg a katonai tömbbe bebocsátásra váró két országot. Aztán hangnemet váltott. Tulajdonképpen nem is zavarja őt a svéd és finn NATO-tagság, ha nem hoznak létre a területükön külföldi támaszpontokat, és nem telepítenek atomfegyvert. Ez a kettő is szerepelt a NATO-hoz decemberben intézett orosz követelések közt, amelyeket, ha elfogadnak, akkor az ukrán támadás lefújását célozták volna. Az atlanti szervezet már akkor közölte, hogy ezek az elvárások elfogadhatatlanok számára. Jelenleg is valószínűleg ugyanilyen választ kap majd Moszkva.
A nyerő helyzetben lévő nyugati szövetséget különösen ilyen fontos kérdésekben aligha ingatja meg az orosz vezetés. A múlt héten, hogy kicsit alátámasszák a követeléseiket, Moszkva elzárta az áram- és gázexportot a finnek irányába. De ez nem befolyásolja az északi országot, ugyanis ezen energiahordozók behozatalának csupán tíz százaléka származik Oroszországból.
Tolódó védelmi vonalak
Az orosz fővárosban felfigyeltek arra a jelenségre, amely a NATO-t mint a világ védelmi erejét próbálja beállítani. A Kommerszant napilap szerint a június végi madridi NATO-csúcs előtt folyik az „új stratégia” kialakítása. A lap idézte Liz Truss brit külügyminisztert, aki a következőképpen foglalta össze ennek lényegét: „Nekünk most a globális NATO-ra kell összpontosítanunk: megvédve az euroatlanti biztonságot nem szabad megfeledkeznünk az indiai- és csendes-óceáni állapotokról sem.” Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is reagált a mondatra: „A védelmi vonal a két nagy katonai tömb között a hidegháború idején a berlini falnál húzódott. Azóta ezt ötször tolták keletebbre. […] Most meg előállnak azzal, hogy világméretekben a biztonságért a NATO a felelős, egyebek közt az Indiai- és a Csendes-óceán térségében. Ha jól értem a szavait, a következő védelmivonal-áthelyezés már a Közép-kínai-tengert fogja érinteni.” De ehhez Pekingnek is lesz néhány szava.
