A sokarcú Duna

Budapest, 2021. október 15. A magyar irodalom kategóriában Prima Primissima Díjra jelölt Száraz Miklós György József Attila-díjas író budapesti otthonában 2021. október 15-én. MTI/Czimbal Gyula Fotó: Czimbal Gyula Forrás: MTI

Ha a Lovak a ködben, az Apám darabokban vagy Az álomvadász szerzője azt hinné, hogy Dunát lehetne rekeszteni a jó kortárs regénnyel, nem árt, ha tudja: olvasói várják történeteit. 

Persze Száraz Miklós György legújabb könyve, a Duna is áradó szövegfolyam, regél is messzi vidékekről, az Óperencián túlról, vagyis a folyó felső szakaszán Ober Enns tartományról, és útikalauzként végigvezet a forrástól a torkolatig.

 Megismertet tájjal és történelemmel, népekkel, megismertet a sokarcú teremtéssel. A sokarcú Dunával, amely 

part, szikla, tocsogó, felhő, holtág, híd, csónak, hajó, hal és háló, kő és ház, vár, tölgy és fűz, nád, sirály, kanalasgém, sziget és ember. Kultúra.

Aki szereti a szerző képeit, metaforáit, az örömmel fogadja tőle az olyan hasonlatokat, hogy úgy függnek a Dunán a népek, mint egy nyakláncon. „Mondjuk úgy: a Duna az Isten olvasója. 

Tíz országot érint ez a nagy folyó. Négy fővárost, négy nagy gyöngyöt – Bécset, Pozsonyt, Budapestet és Belgrádot – fűz fel kék fonalára.” 

Aki ismeri az író halmozó természetét, tobzódását a részletekben, az a ráismerés örömével elmerül a keleti kikötők zsibongásában. Látja az arany- és ezüstmívesek portékáinak csillogását a bazár zsúfolt sikátoraiban, érzékeli a tömjén köhögtető, súlyos barna felhőiben és az óarany gyertyafényben úszó görögkeletieket. Hallja a müezzin üvöltését a mecsetek felett. Belevész a népek és nyelvek, a bolgár, szerb, török, orosz, román, magyar és német keveredésébe, kavarodásába.

A részletgazdagság ugyanakkor a jól informáltság, az elmélyült tudás érzetét is kelti, különösen úgy, hogy lassanként azért kiismerhetővé, átláthatóvá válik az a sötéten örvénylő sodrás, amely a Duna. 

A szerző is kiemeli fejét – és fejünket – az árból, hogy lépésről lépésre, vagyis inkább az evezőlapát csendes merítésével és húzásával kormányozza hajóját a vízen föl és alá. Idegenvezetőként felkelti kíváncsiságunkat, mert rávilágít arra, hogy bár a legtöbbünk fejé­ben határvonalként él a Duna – akár a Római Birodalom határa, a kitűnően megerősített limes –, a folyó mégis többször volt összekötő kapocs, mint elválasztó vonal. 

Gondolhatunk tehát a Duna kék szalagjára úgy is, hogy milyen szépen átköti, összetartja a hegyeket és völgyeket, az országokat és kultúrákat! Gondolhatunk rá élőlényként, mint aki elhordozza Szulejmán, Bismarck, Hadrianus vagy a Habsburgok mítoszait. És hordozza a mi történeteinket is. Bár sok közülük lefolyt már a Dunán.

Az utolsó története a torkolatról szól. Vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené a nevét (és önmagát), mielőtt feloldódna, végképp eltűnne a sós vízben? „Mintha a Duna valahol Silistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha úgy érezné, jó volna még húzni, halasztani. 

Meanderezni kéne, gondolja, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre.” Késő bánat, véli a szerző, a torkolatnál már nincs mit tenni: nem lehet sompolyogni – itt hömpölyögni kell.

Mindazon stílusjegyek, amelyekért Száraz Miklós Györgyöt olvasni jó, megtalálhatók a természetfotókkal illusztrált, Duna című esszéalbumban. De a tárgya… a remek szövegritmus, a szellemes közbevetések ellenére is helyenként mintha kifolyna a szerző kezei közül. Talán lehetne a Duna-mítosz feldolgozása egy új történet, akár egy regény kezdete is
(Száraz Miklós György: Duna. Mítoszok Dunája – a Duna mítosza. Scolar Kiadó, Budapest, 2022, 208 oldal. Ára: 6995 forint)

Borítókép: Száraz Miklós György a forrástól a torkolatig kalauzol (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)