Aki szereti a szerző képeit, metaforáit, az örömmel fogadja tőle az olyan hasonlatokat, hogy úgy függnek a Dunán a népek, mint egy nyakláncon. „Mondjuk úgy: a Duna az Isten olvasója.
Tíz országot érint ez a nagy folyó. Négy fővárost, négy nagy gyöngyöt – Bécset, Pozsonyt, Budapestet és Belgrádot – fűz fel kék fonalára.”
Aki ismeri az író halmozó természetét, tobzódását a részletekben, az a ráismerés örömével elmerül a keleti kikötők zsibongásában. Látja az arany- és ezüstmívesek portékáinak csillogását a bazár zsúfolt sikátoraiban, érzékeli a tömjén köhögtető, súlyos barna felhőiben és az óarany gyertyafényben úszó görögkeletieket. Hallja a müezzin üvöltését a mecsetek felett. Belevész a népek és nyelvek, a bolgár, szerb, török, orosz, román, magyar és német keveredésébe, kavarodásába.
A részletgazdagság ugyanakkor a jól informáltság, az elmélyült tudás érzetét is kelti, különösen úgy, hogy lassanként azért kiismerhetővé, átláthatóvá válik az a sötéten örvénylő sodrás, amely a Duna.
A szerző is kiemeli fejét – és fejünket – az árból, hogy lépésről lépésre, vagyis inkább az evezőlapát csendes merítésével és húzásával kormányozza hajóját a vízen föl és alá. Idegenvezetőként felkelti kíváncsiságunkat, mert rávilágít arra, hogy bár a legtöbbünk fejében határvonalként él a Duna – akár a Római Birodalom határa, a kitűnően megerősített limes –, a folyó mégis többször volt összekötő kapocs, mint elválasztó vonal.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!