Berozsdált vasfüggöny

Annak idején Magyarország nyugati végein húzódott az Európát kettéosztó, szigorúan őrzött vasfüggöny, amelyet harminchárom évvel ezelőtt, 1989 nyarán bontottak le. A rendszerváltással lezárult hidegháborús idők két határőrse – egyik a magyar, másik a szlovén oldalon – mára új funkciót kapott: egy közeliből lassan távolivá váló korszak emlékét idézik.

Fotó: A szerző felvétele

Az épületbe lépve a korabeli telefonon még ott olvasható az elmaradhatatlan figyelmeztetés: „Figyelem! Az ellenség lehallgat!”, a legnagyobb teremben pedig számos házibajnokság nélkülözhetetlen kelléke, egy csocsóasztal várakozik. A dokumentumok és tájékoztató anyagok egy része viszont a múzeum átadására készült, és a történelmi kontextus megteremtését szolgálja. Kiderül belőlük, hogy a határőrség nemcsak az illegális határátlépési kísérleteket igyekezett megakadályozni, de a legális forgalommal is akadt dolga. Az 1973. április 29-i magyar–osztrák világbajnoki selejtező labdarúgó-mérkőzésre például csaknem negyvenezer érdeklődő érkezett Ausztriából, összesen 529 autóbusszal, 6130 autóval, hét különrepülőgéppel és egy különvonattal.

A melléképületekben annak idején a határőrök négylábú segítői kaptak helyet: négy ló és tíz kutya. A valamikori istállóban máig megtekinthetők a ló vontatta közlekedési eszközök – a kocsiszánok és a gumikerekű kocsik, az úgynevezett spenitérek –, csakúgy mint az állatokkal való foglalatosság dokumentumai, a fogatolási naplók és a beteg lovak könyve. Ez utóbbiba az állatorvos 1963 szep­temberében például bejegyezte: a lovak ápoltsága „nem kielégítő”, és amikor ezt szóvá tette a katonáknak, azt válaszolták neki, hogy… (A feleletet nem idézzük, csupán jelezzük: kulcskifejezése „b” betűvel kezdődik.)

– A lovak csak nappal jártak, és lovászok, tisztek, valamint lovagolni tudó határőrök ülhettek fel rájuk. A kutyákat viszont éjjel-nappal be lehetett osztani szolgálatra. Előfordult, hogy akkora hóban vittük ki őket, hogy ki sem látszottak belőle. Ahogy az is, hogy olyan hangosan horkoltak, hogy felébresztettük őket, nehogy az ellenőrző körúton járó tisztek meghallják, és lebukjunk – meséli az egykori főtörzsőrmester.

Az udvaron megtekinthető a vasfüggöny néhány eleme. Például a H63-as jelzőrendszer, amelynek az volt a lényege, hogy ha a határsértő nekiment egy térdmagasságban kifeszített drótnak, az kicsúszott a helyéről, és a keskeny huzalt addig rögzítő fémpálcáról felrepült egy jelzőrakéta.

– Ötvenméteres magasságig emelkedett, és kétszáz méter sugarú körben világította meg a környéket. A járőrök könnyen észrevették, és a helyszínre siettek, hogy feltartóztassák a határsértőt – már ha valóban az volt, és nem egy ág esett a drótra, vagy egy állat ment neki – meséli Merkli László. – A fémpálcák tavasztól őszig zöld színűek voltak, ám télen kiríttak volna a környezetből, úgyhogy a határőrök az első hó megérkezése után valamennyit fehérre festették.

A H63-ashoz tartozó eszközök az EJR-ként is emlegetett, Sz100-as elektromos jelzőrendszert védték – ez volt az aknamezőt felváltó műszaki határzár, a tulajdonképpeni vasfüggöny. Olyan kerítésként kell elképzelni, melynek szögesdrót szálai között fémhuzalok feszültek, melyekben 24 voltos áram keringett. Ha valaki összecsippentette a feszültség alatt lévő drótot a szögesdróttal, az áramkör megszakadt, és felbődült egy sziréna.

És mivel a rendszer a legközelebbi őrsön is jelezte, hogy melyik szektorban történt a rendkívüli esemény, a határőrök haladéktalanul kiszállhattak a helyszínre.
Persze nemcsak a H63-as esetében fordulhatott elő téves riasztás, hanem az Sz100-as esetében is, vagyis megesett, hogy nem észlelték, hogy illetéktelen személy vagy személyek lennének a közelben. E tekintetben leginkább az EJR előtt és után húzódó, öt-nyolc méter széles nyomsáv tanúbizonyságára hagyatkoztak: ez gondosan megtisztított, rendszeresen porhanyósra gereblyézett földcsík volt, mely megőrizte a határsértő lábnyomait.

– Az illegális átlépést megkísérlők közül többen is megpróbálták félrevezetni a határőröket a hátrahagyott nyomokkal. A leggyakoribb megoldás az volt, hogy levágott szarvaslábakkal preparált falapokat erősítettek a cipőikre, így patanyomok maradtak utánuk a földsávon. Egyesek aláásták a drótakadályt, mások nekifutásból, rúd segítségével próbáltak átlendülni fölötte, mint a magasugrók. Az is elterjedt, hogy „csupán” egy vezetéket kell magukkal hozniuk, és úgy bekötni a feszültség alatt lévő drót helyére, hogy ne szakítsák meg az áramkört – meséli idegenvezetőnk.

Lovas járőrök az 1980-as években. Forrás: Apátistvánfalvai Határőremlékhely

– De még ha sikerült is leküzdeniük az akadályt, két dolgot általában nem tudtak. Az egyik az volt, hogy még százötven-kétszáz métert kell megtenniük, míg elérik az osztrák határt. A másik: e területen további határőrizeti pontok helyezkednek el, tehát a kerítés után is szembetalálhatták magukat a magyar határőrökkel.

Merkli László szerint annak volt a legegyszerűbb dolga, aki engedélyt kapott arra, hogy – mezőgazdasági, földművelési munkák elvégzése céljából – használhassa a vasfüggönyön létesített, úgynevezett gazdasági kapukat.

– Ha valaki – az erre feljogosító irat birtokában, szigorú ellenőrzést követően – áthaladt egy ilyen kapun, azt többé nem vizsgáltuk. Ha folytatta az útját, néhány perc elteltével elérte a semleges Ausztriát – említi, és a kedvünkért még egyszer megszólaltatja az Sz100-ashoz tartozó hangjelzést.

A sziréna, melynek üvöltését annak idején több kilométeres távolságból is lehetett hallani, most épp csak felmordul – mintha tudomásul venné, hogy egy korszak végérvényesen lezárult.
Aki az Őrségben vagy a Vendvidéken jár, és érdeklik a hidegháborús korszak emlékei, további két múzeumot is felkereshet, melyek – az apát­istvánfalvaihoz hasonlóan – szintén a Magyarország és Szlovénia között folyó, Interreg nevű együttműködési program keretében jöttek létre.

A Határkő park nevű szabadtéri kiállítóhely a Szalafő és Hodos között húzódó magyar–szlovén határ magyar oldalán, az A810-es határkőnél várja a látogatókat. A szlovén oldalon a cepinci (kerkafői) határőrs épületében az 1918-tól, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság idejétől a kilencvenes évek elejéig, a mai Szlovénia megalakulásáig terjedő időszak határőrizetével kapcsolatos kiállítást lehet megtekinteni.

Szökés sportrepülőn

Arról, hogy a vasfüggöny fennállásának idején hányan lépték át illegálisan a magyar határt, csupán becslések vannak. Szászi Ferenc Adatok a magyar kivándorlás történetéhez című tanulmányában (Történelmi Szemle 1993/3–4. szám) úgy fogalmaz: 1953 és 89 között 270 ezer fő volt a Magyarországról jogellenesen távozó, illegális kivándorlók száma. Mikó Eszter 2017-es PhD-értekezésében valamivel magasabb számot említ: négyszázezer főt. Ebben az 56-os forradalom után menekülők is benne vannak – létszámukat mindkét szerző kétszázezer főre teszi. A legismertebb engedély nélküli határátlépés alighanem a borászként nevet szerző, tavaly elhunyt Szeremley Hubához köthető: 1967 tavaszán egy Burgenlandból induló Cessna sportrepülőgép lépett be a magyar légtérbe. Mivel a radarszint alatt haladt, nem hívta fel magára a hatóságok figyelmét. A pilóta a 84-es főút Sopron utáni hosszú, egyenes szakaszának egy pontján tette le a gépet. Miután a megbeszélt helyen várakozó Szeremley Huba, osztrák felesége és két gyermekük beszállt a gépbe, az azonnal felszállt, és szintén radarszint alatt repülve kisvártatva el is hagyta a hazai légteret.

Borítókép: Merkli László, a Határőremlékhely gondnoka. Kezeiben taposóaknák bemutatópéldányai (Fotó: A szerző felvétele)