– Mostanában járt a Felvidéken?
– Igen, Révkomáromban levizsgáztattam egy diákot. A Selye János Egyetemen héber, görög és latin nyelvet tanítok. Közel áll hozzám a tanítás, a szüleim is tanárok voltak. Fiatalon jogot végeztem, sokáig jogászként dolgoztam. A teológián beleszerelmesedtem ebbe a három nyelvbe.
– Miért fontos ma héber, görög és latin nyelveket tanítani?
– A Szentírás nyelve a héber és a görög, és annak, aki behatóbban akarja tanulmányozni, nélkülözhetetlen. A magyarságnak nagyon sokáig a latin volt az „apanyelve”. A hébert a teológián Cs. Molnár János és Karasszon István professzor uraktól, valamint különórákon tanultam.
– A keleti végekről jött, Csengerben született. Mikor találkozott először versekkel?
– Nálunk a családban a versnek nagy hagyománya volt. Fazekas nagyanyám, a hatosztályos parasztasszony Arany Jánost és Petőfit betéve tudta. Egyszer például tengerikapálás közben Arany összes balladáját elmondta.
– A latin mondás szerint költővé válni lehetetlen, annak születni kell. Elegendő önmagában a tehetség ahhoz, hogy valaki poétává legyen?
– Az almafa almát terem, de be kell hogy érjen. A költőnek a saját költői alkatának megfelelő műveltségre és emberi tartásra van szüksége, különben henye beszédűvé válik. Sinka Istvánnak elég volt a hat osztály, mégis tudott a világról mindent. Ami neki kellett, ott volt a Petőfi-kötetben, a Szent Bibliában és a körülötte indázó anyanyelvben. Fontos, hogy kik tanítanak minket magyarul, s kik lesznek a mestereink.
– Akkor szerencsések a gyermekei. Hogyan született meg lányaival közös kötete?
– Nehéz időszaka volt az életemnek, amikor egyedül maradtam két kisgyerekkel. A nagyobbik lányom nyolcéves volt akkor – nemsokára államvizsgázik és férjhez megy –, a kisebbik négy – ma már ő is másodéves egyetemista. Gondoljon el egy férfit, aki enyhén hajlamos a bohém életvitelre, és ott marad két kicsi lánnyal. Mosni, főzni tudtam, de hogy fonjam be a hajukat? Amikor elkezdtem feldolgozni a helyzetet, sok gyerekverset írtam, mindig nekik olvastam fel először, s amelyik tetszett, azt illusztrálták. Így született az Aranyeső és a Kutyafán a fakutya című kötetünk.
– Kellenek a megpróbáltatások a költőnek és a drámaírónak?
– Az Úristen előbb-utóbb helyre teszi az embert. Velem az életben számos igazságtalanság történt, ám mégis azt mondhatom: számomra még az átokkal megbélyegzett nehézségek is Isten ajándékai voltak. Ezek által tapasztalhattam meg kegyelmének konkrétságát. Megkaptam az elhívást a szolgálatra, egyrészt lelkészként, másrészt író emberként. Amikor elváltam, lemondtam a szívemben a szerelemről, de Isten ujja megérintett, s megadta nekem. Újból megházasodtam, feleségemmel öt gyermeket nevelünk.
– Az írás sokfajta ismeretet megkíván. A drámaíráshoz melyek a legfontosabbak?
– Az ember- és az istenismeret, ugyanis a színház eredendően szakrális intézmény, és mint ilyennek van antropológiája és teológiája. A színház mindig bemutatja nekünk az ember-ember és az ember-Isten viszonyát. Az adott témát illetően mindig mindent fel kell kutatni. Elmesélek egy érdekességet. A Béres Józsefről szóló történet gyerekkorom óta foglalkoztatott. Apám jó barátja volt Ratkó József költő. Amikor egy közös barátjuk megbetegedett, Kisvárdán Béreshez fordultak segítségért. Nyolcéves voltam, s mi onnan nem messze, Nyírtasson éltünk. Én kis újságot szerkesztettem, a Nyírtassi Hírmondót, amely mindig annyi példányban jelent meg, ahány indigóm volt. Apám elhívta Bérest a faluba előadásra, ahol készíthettem vele interjút. Tudtam, hogy igazságtalanul bánnak vele, és már gyerekként megláttam benne a hőst. Akit ennyire üldöznek, ennyien támadnak, de állja a sarat, az hős. Miután elvégeztem a jogot, a Kisvárdai Városi Ügyészségen kezdtem el dolgozni, ahol sok mindent megtudtam még a Béres elleni koncepciós eljárásról. Amikor drámaíróvá értem, ismét elkezdett foglalkoztatni a téma. Végül rátaláltam arra a konfliktusra is, amely belülről szakítja szét Bérest, mert a dráma szempontjából az a lényeg, hogy ki ez az ember, és miért kellett megütköznie saját magával.
– Ez hányadik drámája volt?
– A harmadik. Hubay Miklóstól egy író-olvasó találkozón megkérdeztem, hogy a nemrég befejezett Kis Károly című első drámámat elolvasná-e. Egy hét múlva felhívott, hogy menjek el hozzá. Amikor beléptem az ajtaján, átölelt, s onnantól kezdve egy évig, egészen a haláláig olyan önfeledt barátságba kerültünk, mint két kamasz, pedig volt köztünk fél évszázad. Beszélt a kiadóval, és ajánlást írt a könyvhöz. Megerősített abban, hogy drámákat kell írnom. A következő, az Elvira című darabom romákról szól, s szintén színpadra került. A család és az uzsorások közti konfliktust dolgozza fel, tudnak-e szabadulni az uzsorától, illetve lehet-e szabadulni a bűntől. Engem nagyon foglalkoztat, hogy mit okoz, ha az igazságszolgáltatás korrumpálódik, amikor a hatalom belenyúl egy történetbe, és hamis tanúskodásra bujt fel embereket. Írtam egy tanulmányt Jézus peréről Amicus Caesaris címmel. Megvizsgáltam, hogy a Szentírás szövege zsidó és római jogi aspektusból mennyire mondható hitelesnek, mennyire hozható szinkronba az akkori jogszabályokkal. Meg kellett állapítanom, hogy gyakorlatilag teljesen.
– A Széchenyi István Történelmi Vándorszínház igazgatója, amelyet Széchenyi Tímea alapított. Hogyan került kapcsolatba a családdal?
– Széchenyi Tímea és én is hivatalosak voltunk egy Béres-estre, ott találkoztunk először. Elhívtam A pillanat érkezése című monodrámámra, amely a „legnagyobb magyarról” szól Jánosi Dávid alakításában. Azóta együtt dolgozunk, közösen alapítottuk meg a magyar ifjúságnak szóló Stádium Díjat. Tímea abból kiindulva, hogy Széchenyi is sokat foglalkozott a Nemzeti Színházzal és a színjátszással – a keresztény értékrend, a történelmi tárgyilagosság közvetítése, a magyar nyelv hű ápolása érdekében –, vándorszínházat alapított. Olyan előadásokat utaztatunk, amelyek történelmünk hősi pillanatait mutatják be.
– Nagy Viktor állította színpadra a Feltámadás Makucskán című új színdarabját, amellyel Szabó Dezső életműve előtt tisztelegnek. Miért ezt a művét választották?
– Másfél évvel ezelőtt Dörner György, az Újszínház igazgatója azt mondta, hogy Herczeg Ferenc után – akinek Az élet kapuja című, irodalmi Nobel-díjra jelölt kisregényét írtam színpadra – Szabó Dezsőt is szeretné visszahozni a köztudatba. A regényei, elbeszélései, tanulmányai alapján azt mondhatjuk, hogy erősen hiányzik a szellemi életünkből, holott a magyar önismeretet érintően fajsúlyos megállapításai és komoly művei vannak. A Feltámadás Makucskán című kisregényének alapkonfliktusa, hogy a halottak feltámadnak, és kérik vissza a pozícióikat. Tudtam, hogy ehhez hozzá kell írnom vaskosan. Megmártóztam Szabó Dezső világában, mindent elolvastam tőle. Ahhoz, hogy a konfliktus életszerű legyen, be kellett mutatnom a feltámadt embereket még életükben, ezért a kisregény eseményei elé írtam egy első felvonást. A darabban a halál mindenkit aszerint visz el, amit megérdemel. De miért is érdemeljük a halált? Eredendően mindenki tiszta, de az élet során ezt a tisztaságot – kinél jobban, kinél kevésbé – a rárakódott mocsok eltakarja. És most nem a teológus beszél belőlem, hanem a drámaíró mondja és a mélységes mély tapasztalat, hogy a halál igazából nem biológiai kérdés, hanem mondjuk így, jogi. Hiszen a drámán keresztül is fölismerhető, hogy a bűn zsoldja a halál.
– Elmondhatom, hogy melyik a kedvenc sorom öntől? „Az ember szereti elveszíteni a józan eszét. Különösen, ha kevés van belőle.” Cserébe ön is idéz valamit az írásaiból?
– Mostanában sokat foglalkoztat egy gondolat, s ezt a Feltámadás Makucskán című darab egyik szereplőjével ki is mondatom: „Ha igazság nincs, semmi sincsen!”
Névjegy Fazekas István Váci Mihály- és Jókai Mór-díjas költő, író 1967-ben született Csengerben. 1991-ben szerzett jogi diplomát a Miskolci Egyetemen. Alapító tagja a Ratkó József Irodalmi Társaságnak. Négy évig Százhalombatta alpolgármestereként dolgozott. 2011-ben a Kelet Felől folyóirat főszerkesztője volt, jelenleg a Stádium főszerkesztője. Több drámája és verseskötete jelent meg.
Borítókép: Fazekas István (Fotó: Teknős Miklós)
