(Másolat) Komoly arccal

Néhány eszperantó nyelven megjelent könyvem feljogosított rá, hogy közéjük keveredjem – kedvesen fogadtak, s a magyar rendezőség azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám, hogy jelenjek meg a hangversenyen, amit az érdekes társaság mulattatására rendeztek, este, egy intim klubhelyiségben. Mikor aztán ott voltam már, valakinek az az ötlete támadt, hogy olvassam fel egy novellámat. Természetesen, eszperantóul. A kitűnő Bodó fordításában.

Mármost aztán be kell vallanom valamit. Nem tudok eszperantóul. […] No de mindegy, gondoltam, az eszperantó betű olvasása olyan könnyű és logikus, hogy bátran felolvashatok bármely elém kerülő szöveget. Senki sem fogja észrevenni a svindlit. Rögtön fel is mentem a dobogóra, és felolvastam a novellát.

Ennél furcsább élményem kevés volt. Egy kukkot nem értettem abból, amit olvastam. Homályosan emlékeztem ugyan a novella tartalmára – azaz csak emlékezni véltem. Egész a közepéig abban voltam, hogy egy humoreszket olvasok fel. Vidám és könnyed hangot ütöttem meg. De senki nem nevetett. Igen komolyan és meghatottan figyeltek. Némelyik bólogatott – a másik oldal felé valaki zsebkendőt vett elő, és szeméhez emelte. Egy másik arcról meg, mintha néma szemrehányást olvastam le (persze, magyarul, az arcokról egyelőre magyarul szoktam olvasni), amiért ilyen hetyke és cinikus a hanglejtésem. Ekkor gyanús lett nekem a dolog, lopva egy pillantást vetettem a novella címére, és legnagyobb rémületemre ráeszméltem, hogy egy legszomorúbb tárgyú novellámat olvasom éppen.

Azonnal hangot változtattam: gyászos, vontatott tónusban folytattam a felolvasást. Vesztemre. Az első padsorban kuncogni kezdett valaki. Többen hangosan nevettek. Izzadság verte ki a homlokom. Most aztán csak­ugyan nem tudtam, hányadán vagyok. Képzeljék el, egy süket virtuóz, aki nem hallja, amit játszik! Az egyik mondat végén tapsolni kezdtek. Azonnal abbahagytam a felolvasást, felálltam és meghajoltam, mint aki szerencsés csattanóval befejezi a produkciót! Mindenki gratulált, valósággal ünnepeltek. Azt mondták, zseniális előadó vagyok.

Mikor aztán szerényen vissza­ültem a helyemre, és megnéztem a kezemben tartott, még nyitott könyvet (egy eszperantó antológiát), kiderült, hogy annál a kritikus pontnál ijedtemben három lapot forgattam el, és saját, szomorú novellám folytatása helyett Molnár Ferenc egyik sikerült krokijának a végét olvastam fel.

(Pesti Napló, 1931. augusztus 25.) (Forrás: mek.oszk.hu)

Százharmincöt éve, 1887. június 25-én született Karinthy­ ­Frigyes író, költő, műfordító.

Borítókép: Rónai Dénes portréja Karinthy Frigyesről (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)