Megkaptam a Humoristák Világakadémiájának Proklamációját, mely hat nyelven szólítja fel az írókat, hogy elég volt a szomorúságból, tessék jókedvűnek lenni. Eddig csak a fotografált emberiségnek mondták – tessék barátságos arcot vágni. Most az íróra, a világ fotográfusára parancsolnak rá: röhögj, az apád! Tehát – hahaha. Én már kezdem is. Tessék. Muszáj, mert nem vonha-ha-ha-tom ki magam a dolog alól.
Az Akadémia ugyanis, hi-hi-hi-he-he-hetetlen nagylelkűségében a világ ha-ha-ha-hat legérdemesebb hu-hu-humorista kandidátusa közt Szerény Személyemet is felemlíti. Noblesse oblige. Nem utasítha-ha-hatom vissza a jelölést. Úgy látszik, ezek az Akadémisták rájöttek a megoldásra, amit hu-hu-húsz éve hiába keresek. Hu-hu-húsz éve tiltakozom ellene kézzel-lábbal, hogy hu-hu-humoristának tartsanak. Legalább ezer hu-hu-humoreszket írtam, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok az. Komoly arccal mondtam el vidám észrevételeimet. Ezzel nem mentem semmire. Így sokkal kényelmesebb. Ezentúl majd jó-ho-ho-hókedvűen mondom el, egyéb észrevételeimet.
Tekintetes Akadémia. Mit szólsz ho-ho-hozzá?! Elvesztettük a világhá-há-háború-hu-hu-hút! Lehe-he-het, hogy ezért voltunk ilyen savanyúak – tudod kérlek, nagyon sokan ha-ha-haltak hő-hő-hősi ha-ha-halált. Ennek ellenére jelenleg úgy állunk, mi magyarok, hogy te például azt a proklamációt ha-ha-hat nyelven szerkesztetted, hogy mindenki értse, de a ha-ha-hat nyelv közül egyik se magyar. Hihihihi! Huhuhuhu! Na, meg vagy elégedve? Én nagyon. Végre kirö-hö-högtem magam!
De mégis – tekintetes Akadémia! Nem jobb volna visszatérni a régi módszerre? Mert már szeretnék egy kicsit nevetni is. És nem tudok nevetni, ha röhögtetnek.
(Karinthy Frigyes: 100 uj humoreszk)
*
Felolvasás
Különleges megtiszteltetés ért. Eszperantó társaság gyűlt egybe, a napokban, itt Pesten. A világ minden részéből, németek, svédek, ausztráliaiak, még kínai is volt köztük, akiket egybeforrasztott a közös segédnyelv, az a boldog érzés, hogy szabadon és függetlenül beszélhetnek egymással, anélkül hogy a szavuk a másiknak nemzeti érzését sértené.
Néhány eszperantó nyelven megjelent könyvem feljogosított rá, hogy közéjük keveredjem – kedvesen fogadtak, s a magyar rendezőség azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám, hogy jelenjek meg a hangversenyen, amit az érdekes társaság mulattatására rendeztek, este, egy intim klubhelyiségben. Mikor aztán ott voltam már, valakinek az az ötlete támadt, hogy olvassam fel egy novellámat. Természetesen, eszperantóul. A kitűnő Bodó fordításában.
Mármost aztán be kell vallanom valamit. Nem tudok eszperantóul. […] No de mindegy, gondoltam, az eszperantó betű olvasása olyan könnyű és logikus, hogy bátran felolvashatok bármely elém kerülő szöveget. Senki sem fogja észrevenni a svindlit. Rögtön fel is mentem a dobogóra, és felolvastam a novellát.
Ennél furcsább élményem kevés volt. Egy kukkot nem értettem abból, amit olvastam. Homályosan emlékeztem ugyan a novella tartalmára – azaz csak emlékezni véltem. Egész a közepéig abban voltam, hogy egy humoreszket olvasok fel. Vidám és könnyed hangot ütöttem meg. De senki nem nevetett. Igen komolyan és meghatottan figyeltek. Némelyik bólogatott – a másik oldal felé valaki zsebkendőt vett elő, és szeméhez emelte. Egy másik arcról meg, mintha néma szemrehányást olvastam le (persze, magyarul, az arcokról egyelőre magyarul szoktam olvasni), amiért ilyen hetyke és cinikus a hanglejtésem. Ekkor gyanús lett nekem a dolog, lopva egy pillantást vetettem a novella címére, és legnagyobb rémületemre ráeszméltem, hogy egy legszomorúbb tárgyú novellámat olvasom éppen.
Azonnal hangot változtattam: gyászos, vontatott tónusban folytattam a felolvasást. Vesztemre. Az első padsorban kuncogni kezdett valaki. Többen hangosan nevettek. Izzadság verte ki a homlokom. Most aztán csakugyan nem tudtam, hányadán vagyok. Képzeljék el, egy süket virtuóz, aki nem hallja, amit játszik! Az egyik mondat végén tapsolni kezdtek. Azonnal abbahagytam a felolvasást, felálltam és meghajoltam, mint aki szerencsés csattanóval befejezi a produkciót! Mindenki gratulált, valósággal ünnepeltek. Azt mondták, zseniális előadó vagyok.
Mikor aztán szerényen visszaültem a helyemre, és megnéztem a kezemben tartott, még nyitott könyvet (egy eszperantó antológiát), kiderült, hogy annál a kritikus pontnál ijedtemben három lapot forgattam el, és saját, szomorú novellám folytatása helyett Molnár Ferenc egyik sikerült krokijának a végét olvastam fel.
(Pesti Napló, 1931. augusztus 25.) (Forrás: mek.oszk.hu)
Százharmincöt éve, 1887. június 25-én született Karinthy Frigyes író, költő, műfordító.
Borítókép: Rónai Dénes portréja Karinthy Frigyesről (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)
