Valójában akkor döbbenünk rá a másik értékére, akit szeretünk, ha eltűnik az életünkből, tíz napra, egy hétre, kettőre vagy éppen teljesen. Abban a magányban kezdjük el tudni és érezni, hogy ki is volt valójában az a másik ember a számunkra. De pünkösd ünnepén ennél is többről van szó. Annak a hamis bizonyosságnak a felülírásáról, amely a keresztyén hit lényegéhez tartozik: ne kapaszkodj bele valamibe, ami kézzelfogható.
Ne gondold azt, hogy aki (Jézus) Isten döntésének értelmében nem látható, az pótolható emberi akarással, varázslással, emberi tudománnyal. Ha így lenne, akkor a világban nem lenne olyan idegenség, olyan üresség, amelyet az ember ne tudna betölteni vagy megmagyarázni. Ettől az önbecsapástól kell távol tartanunk magunkat.
Ezért kell az embernek a saját életében átélni a hiányt, a magányt vagy az egyedüllétet. Pilinszky János így ír erről a meghatározó és szükségszerű élményről:
Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj. Félelmetes állapot a magány, a magányban senki sem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.
Különös, hogy ez a magány, amelyet a távozó Jézus, a feltámadott Krisztus tanítványaira hagy: ítélet és tovább vezető út is egyben. Krízis és fölszabadítás. Mintha egybeesne ez a két dolog a tanítványok életében, sőt a mi életünkben is. Szoros, drámai kapcsolatot tart egymással a magány krízise és az, ami majd betölti ezt a magányt.
Nem szabad elvesztenünk a befelé fordulás képességét, a tudatos és gyógyító magányét.
Hiszen aki elveszti ezt a képességet, képtelen lesz valójában megnyílni. Aki nem tudja bezárni az életét, a lelkét, az megnyitni sem tudja igazán, az elveszti a nyitás képességét a világ felé, a másik ember felé, Isten felé.
Csodálatos módon tölti meg a hiányt, az ürességet a Szentlélek pünkösdkor, hogy aztán szabadon fújdogáljon rajtunk keresztül a világban. A pünkösd megadja a magánynak, az egyedüllétnek az értelmét. Pünkösdkor az életet hozó Lélek be akar bennünket tölteni úgy, hogy megmutatja, mit jelent befelé fordulni és rádöbbenni arra az ürességre, amelyet Jézus testi, földi hiánya jelent az életünkben.
Nem félnünk kell ettől a hiánytól, hanem megnyílni a Léleknek, úgy, hogy átfújjon rajtunk keresztül, és elérkezzen a másik emberhez.A pünkösd lehetőség arra, hogy magányunkat, egyedüllétünket a Szentlélek szolgálatába állítsuk. Minél mélyebb és szélesebb teret tudjunk engedni magunkban Istennek, hogy ebből annál nagyobb nyitottság legyen a másik ember felé, a világ felé.
Ismét Pilinszky: „Az ember magánya fenntartott hely, melyet egyedül Isten képes betölteni.”
A Biblia nagy történései arra tanítanak bennünket, hogy el tudjuk engedni mindazt, amit a kezünkben szorongatunk vagy ami a szívünket feszíti, az életünket betölti, és tudjunk várni. Meg kell tanulnunk teret hagyni, teret engedni az életünkben arra, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie. Nem mindegy, hogyan van az ember a saját életében akkor, amikor az Isten a kezébe veszi azt és elkezdi formálni.
A Lélek számára ugyan nem lehet akadály az ember erőtlensége, figyelmetlensége, felületessége, félelmei. Isten számára a pünkösdi csoda állandóságában nincs alkalmas és alkalmatlan helyzet, mert a Lélek fú, ahová akar, mégis fel kell készülnünk a fogadására, el kell rendezni előtte dolgainkat.
Az ünnep mindig egy ajtó, amelyik, ha kinyílik, akkor meglátjuk azt, ami lényegileg hiányzik az életünkből. Az ünnep elementárisan megtöri a hétköznapok sorát és erejét, megakasztja a rutint, hogy megtörténjen velünk az, aminek velünk meg kell történnie. Ez nem más, mint az Istenre és egymásra találás boldogsága. Ez a pünkösd csodája, és ez nem csak pünkösdkor történhet meg.
A szerző református püspök, a zsinat lelkészi elnöke
Borítókép: Bernard van Orley németalföldi festő Pünkösd című képe, 1520–25 (Forrás: Getty Images)
