A pályakezdő hírlapíró, Otcsenás Péter fölkeresi a nagy tekintélyű írót, Mikszáth Kálmánt, hogy megmutassa neki a novelláit. Az írófejedelem lassan, komótosan végigolvassa valamennyit, majd nagysokára megkérdi a szorongó fiatalembert: „Mondd csak, tudsz te tarokkot játszani?” Otcsenás igencsak meglepődik a kérdésen, aztán bevallja, nem ismer egyetlen kártyajátékot sem. Mikszáth bólogat, majd elmondja, mindjárt gondolta, hogy a hírlapíró nem kártyás ember, mert „jó érzéked van az anekdotához, szeretsz mesélni, de nem veszel el a mondandó áradatában, betartod a novella feszes és zárt kereteit. Van benned igazságszeretet és lényeglátás, érdeklődsz a sorsfordulatok iránt. Kicsit sokat töprengenek az alakjaid, de az nem baj”.
Így beszél a tekintélyes író a pályakezdő Otcsenás Péter, azaz Borbély László alteregójának prózáiról. A kettőzött személyű alkotó a valóságot akarja ábrázolni, de nem a pőre köznapit, hanem azt, amelyet az álmok, a képzelet vagy akár az illúziók tesznek emberileg hitelessé.
A manapság már nem igazán fiatal és egyáltalán nem pályakezdő Borbély László egyforma biztonsággal mozog a valóság talaján meg az emlékek, álmok, fantáziaképek világában. Szabad átjárása van a falusi disznótorból az észak-afrikai Orán egyik kertvendéglőjébe, ahol Albert Camus-vel hűs fehérbort kortyolnak; előbb telefonon beszél idős rokonával, Vera nénivel, majd kisvártatva az óbudai Szentlélek téren összefut Gelléri Andor Endrével, a magyar novella tragikus sorsú mesterével, de olykor találkozik az Esti Kornél bőrébe bújt Kosztolányi Dezsővel is. Borbély-Otcsenás egyszerre több idősíkban képes megjelenni, így aztán folyton találkozik a magyar irodalom nevezetes alakjaival.
Borbély László úgy mutatja meg a magyar irodalom arcait, hogy a már eltávozottakkal kvaterkázik, koccintgat, anekdotázik, eszmét cserél, és a megálmodott valóság ilyenképpen lesz igazán hiteles, de főleg emberközeli.
Minden szép álom, szárnyaló fantázia, nosztalgikus emlék ellenére Borbély-Otcsenás a valóság elkötelezettje, már ami az irodalmat illeti. Hiszen hús-vér embereket, hiteles történeteket mesél 38 tárcanovellájában. Fitymálja a posztmodern szövegkonstruálást, mondván, ezekben „nincsenek történetek, nincsenek hús-vér karakterek, nincsenek képek, nincsenek párbeszédek… Posztmodern vendégszövegeket másolgatnak, hogy a kánonteremtők kedvébe járjanak”. Borbély László előbb Otcsenás Péter képében, majd a maga nevében örökíti meg valós vagy spirituális találkozásait Munkácsi Miklóssal, Lázár Ervinnel, Hajnóczy Péterrel, Galgóczi Erzsébettel, Csurka Istvánnal, a XX. századi magyar próza jeleseivel.
A tárcanovellák, az elképzelt, megálmodott emlékek nem kerek íróportrék, nem is elmélyült portréesszék, hanem olyan valósághű álomképek, látomásos jelenetek, amelyek azt vetítik ki, milyen kép él a szerzőben a haldokló Csáth Gézáról vagy Józsefváros írójáról, Fejes Endréről, így a régi Szabadkáról és az ezerszer áldott VIII. kerületről. A Balaton partjáról nyomban a Klauzál téri csarnokban terem vagy a New York kávéházban, és mindenütt ismerősökkel, lelkében élő, szívének kedves alakokkal fut össze. Szorongva kérdezi őket vagy fesztelenül diskurál velük, aztán elbeszélik egymásnak az életüket vagy anekdotáikat, de mindenképp arról beszélnek, milyen volt az író valóságos élete, és milyen lehet az olvasó tartalmas, szép élete.
És mi az, ami összeköti a könyvben fölvonuló számos írót, költőt, énekest, színészt, rendezőt? Az eredeti egyéniségen túl a teremtő munka, az alkotó élet. Ahogyan a ködlovag Ambrus Zoltán mondja pártfogoltjának, Otcsenás Péternek: „Bizonytalan időkben kizárólag az írás jelenthet reményt a túlélésre és a boldogulásra”. Márpedig a XX. század mindvégig bizonytalan idő volt, az emberek pedig mindenkor szerettek volna túlélni és boldogulni. Ez pedig maga a pőre valóság.
(Borbély László: Otcsenás. Tárcanovellák, arcélek, emlékek. IdőJel Kiadó, Pilisvörösvár, 2022, 164 oldal. Ára: 2900 forint)
