Halálos jóakarat

Nyáron a Balaton partján és egyéb vizeink mentén még mindig népszerű elfoglaltság a hattyúk, vadkacsák (récék) etetése. Csakhogy a szakemberek szerint ezzel rosszat teszünk a madaraknak és a környezetnek is. Orbán­ Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője a lehetséges veszélyekre és kockázatokra figyelmeztet.

Forrás: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME)

– A közelmúltban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felhívással fordult a közvéleményhez: senki ne etesse a vízimadarakat! Miért tartották fontosnak hangsúlyozni, hogy ez a helyes viselkedés?
– A vízimadarak etetése sok embernek – köztük sok gyereknek – érdekes tapasztalat, élmény a közvetlen találkozás az állatvilággal. De azzal, hogy kenyeret, zsömlét, müzlit és ki tudja, még mit dobálnak be nekik, alapvetően rosszat tesznek az állatoknak és a környezetnek is. A vízimadarak életmódja és túlélési szabályai ugyanis alapvetően mások, mint az etetőket látogató énekesmadaraké.

– Mi a legfontosabb különbség?
– A vízimadár alapvető táplálékai a fű és az egyéb lágyszárú növények, melyek minden parton elegendő mennyiségben megtalálhatók, vagy ha mégsem, hát a madarak fogják magukat, és alkalmasabb partszakaszt keresnek. Ezt a természetes viselkedést kapcsoljuk ki azzal, ha élelmet adunk nekik. A vadon élő állatokat ugyanis nem kell etetni.

– Mit eredményez, ha mégis ezt csináljuk?
– A rendszeres etetés következtében káros – úgy is mondhatjuk: öngyilkos – változás áll be a vízimadarak viselkedésében. Mivel nyáron hozzászoknak a mesterséges táplálékbőséghez, ezért akkor sem vonulnak el, amikor itt volna az ideje. Ha télen jégbe fagyott hattyút, vadkacsát­ látunk, gondoljunk arra, hogy ez a meleg hónapok alatt általunk biztosított, „jótét” következménye.

– Fiókákra vagy a felnőtt, kifejlett példányokra veszélyesebb-e az etetés?
– A fiókák úgynevezett angyalszárnybetegséget kaphatnak a kenyér- és tésztaféléktől, és ennek következtében röpképtelenné válnak. A felnőtt példányoknál pedig emésztőszervi megbetegedést – elsősorban gyulladást – okoz az ilyen jellegű táplálék. E „falatok” a vízbe jutva növelik annak szervesanyag-terhelését, ami egyenes összefüggésben áll az elmocsarasodással. Rá­adásul ezek az élelmiszerek nemcsak a vízbe hullanak, hanem a parton is felhalmozódhatnak, és egy idő után odavonzhatják a patkányokat.

– A vízparton ugyanakkor nemcsak madáretetők és strandolni vágyók, de horgászok is vannak. Elő-előfordul, hogy a vízimadarak lenyelik a horgaikat, vagy belegabalyodnak a zsinórjaikba. Hogyan lehetne elkerülni az ilyen eseteket?
– A vízimadarak normál esetben százötven–kétszáz méternyire tartózkodnának a parttól. Ez a távolság elegendő védelmet nyújtana ahhoz, hogy a mondottak ne történhessenek meg velük. Az élelem azonban közelebb csalogatja őket: húsz–ötven méterre is megközelítik a szárazföldet, vagy közvetlenül a móló, stég közelébe úsznak. Így óhatatlanul bekapnak egy-egy horgot, vagy olyan csúnyán a lábukra tekeredik a damil, hogy szinte amputálja. De erről nem a horgászok tehetnek, hanem azok, akik ételt dobálnak a hattyúknak és a vadkacsáknak, partközelbe csalogatva őket.

Fotó: MTVA/Jászai Csaba

– Ami általában jókora madártumultust eredményez. Aki már szemtanúja volt egy ilyen jelenetnek, tudja, hogy az állatok gyakran összevesznek azon, melyiküknek jusson egy-egy falat...
– Ilyenkor csakugyan nő a madarak közötti agresszió mértéke. De ha e part közelébe szoktatott állatok – például a hattyúk – erőszakossá válnak, akár az emberre is veszélyesek lehetnek. Ráadásul ha a vízimadarak nagy tömegben vannak jelen, könnyebben terjednek köztük a fertőző betegségek, például a madárinfluenza.

– Ha már kánikula és madarak: az interneten igen népszerű egy felhívás, mely szerint hőhullám idején a fecskefiókák kivethetik magukat túlhevült fészkeikből. Ha ilyen példányokra találunk, vigyük őket a legközelebbi állatmenhelyre vagy madármentő állomásra.
– Nincs tudomásom arról, hogy ez igazolt jelenség lenne. De ettől függetlenül alapszabály: a fiókát nem szabad eltávolítani onnan, ahol rábukkantunk, hiszen a szülők ott vannak és etetik. Arról meg, hogy a menhelyi tartózkodás után mi lesz egy-egy mentett fióka sorsa, az emberek többsége nem tud: az esetek túlnyomó részé­ben az ilyen példányok az elengedést követően – mármint ha ez egyáltalán lehetséges – rövid időn belül elpusztulnak, mert a mesterséges környezetben nem volt módjuk megtanulni, hogyan viselkedjenek a természetben. Mielőtt tehát különösebb szakismeretek nélkül fiókamentésbe fognánk, jusson eszünkbe, azzal, ha otthon etetgetjük, menhelyre juttatjuk, tulajdonképpen csökkentjük a kismadár túlélési esélyeit.

– Vagyis alapvető szemléletváltásra volna szükség a tekintetben, hogy egy laikus mit engedhet meg magának a madarakkal szemben, és mit nem?
– A madárbarátok többsége jót akar, eszünk ágában sincs elvitatni, hogy így van. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mai ember túlnyomórészt városi életmódhoz szokott, a fogyasztói társadalom viszonyai között él, a közösségi média ilyen-olyan felületeiről tájékozódik. Jellemzően nincsenek pontos, szakszerű ismeretei arról, hogyan működik a természet. Holott a megoldás végeredményben egyszerű: el kell fogadnunk, hogy a vadon élő állatoknak nem a szeretetünkre, hanem – az elsősorban szemlélődésben megnyilvánuló – tiszteletünkre van szükségük. Ez lehetővé tenné számukra, hogy emberi beavatkozás nélkül, saját közegükben, az azt jellemző szabályok szerint éljenek. Ez volna számukra a legfontosabb.

Borítókép: Orbán Zoltán (Fotó: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület)